ÖTÖDIK FELVONÁS

A MÁGLYA

Személyei: Herakles. Philoktetes. Jolaus. A lantos. Jole.

(Oeta hegyén egy sir látszik és sziklák.)

JOLE (jön a lantos karján)

Euristheus, a bátor cselszövő

Kétségbeesve elfutott. Mi lesz most

Belőlünk, jó fiú?

LANTOS

                        Csak jőj hamar,

Mert él az óriás, s dühöngve jár.

Siess, még látszik háza! Óh, szorulj

Jobban mellemhez, a szirt keskeny és mély:

Nem szólsz? Vonaglik ajkad! Óh, leány,

Felejtsd el búdat, mely letépi élted;

E kis lábakkal együtt átbolyongjuk

A nagyvilágot: lantolunk mezőkön,

Éneklünk bérceken, és mint pacsirták

Csók- s dalba éljük el ifjú korunk.

JOLE (leszáll a szirtről)

Menj, én nem mozdulok, mig egy hatalmas

Új bérc nem nől a föld hátán: Herakles

Sírbérce. Ormain zúgd el dalod,

Úgy a tied vagyok.

LANTOS

                     Ez gyermekábránd!

Szélvésszel a párának küzdeni!

Megállsz-e néki, ha párbajra hív ki?

Mersz-e moccanni vagy csak nézni is rá

Ha összehúzva nagy szemöldökét

Hiúzként rád tekint? Nem, nem, te őt

Nem győzheted le, és nem is fogod.

Csókját sem bírtad el, vas karjait

Hogy bírnád elfárasztani? Leányka!

Hagyd abban tervedet.

JOLE

                            Nincs semmi tervem,

Csak látni őt; mert szenved, azt tudom

S midőn ő szenved, én megújulok.

Talán eljő e helyre, megtekintni

A nő sírját. - Nem vetted észre már ma

Mi néma a királyi lak? Halotti

Csend s ünnepély van ott; a férfi szolgák

Remegve s főlesütve állanak

S Philoktetes a hű barát, a harcos

Most gyermekként a kertben sírdogál.

És mind halált jósol; s meghalni nincs más

Csak ő: Herakles.

LANTOS

   Láttam - Jole, Jole!

Tekints a völgybe, jön Jolaus; utána

Két férfi, az egyik tudom, Herakles,

Ha meglát, széttép! Jőj a szirt mögé

Jőj, jőj, ne késsél, dőre lány!

      (Megkapja.)

JOLE

                                             Ne bánts!

Én nézem őt!

LANTOS

                    Onnét is megtehedd;

Jer mondom, vagy megátkozom magam.

    (Elrángatja.)

JOLAUS (jön fejszével)

Ide temettelek, kiszenvedett nő;

Hogy rossz Heraklesedhez, - egykoron

Ha ő is elpihen, s felszáll egébe -

Könnyebben felmehess. Szegény halott!

Nincs aki sírjon zöld hantod fölött

Csak én, csak én magam! A szolga sír

A nőért, kit a férj meg nem sirat.

Nyugodj. (Fát kezd vágni.)

                 Szeszélyes még most is Herakles.

Minek lesz a rakás fa? Vagy talán

A holtért áldozunk? Ha úgy, helyes.

HERAKLES (jön Philoktetesszel)

Philoktetes, Heraklest ismered

S mivel hogy ismered, hallgatni fogsz.

Jolaus! nehéz munkát bíztam reád,

De megkönnyítem. (Nehány fát kitör.)

                             Most hordd össze mind

És rakd halomra.

JOLAUS

                     Áldozunk uram?

HERAKLES

Igen.

JOLAUS

        Szeretnék én is egy kis oltárt

Építeni magamnak.

HERAKLES

           Jolaus,

Hagyd azt máskorra! Most magam fogok csak

Áldozni. - Még egyszer, Philoktetes,

Ölellek. (Megöleli) Mért könyűzesz régi bajtárs?

Törüld meg, így nem nézhetek reád.

PHILOKTETES

Nem állsz el szándokodtól?

HERAKLES

                                    Nem.

PHILOKTETES

Tehát

Áldás reád.

(Kezét megszorítja.)

HERAKLES (nyilait és íveit neki adja)

          Még egy szót! Ím nesze.

Az égi fegyver, mely eddig soha

Célt nem hibázott, s életet soha

Ott nem hagyott, hol a bőrt felhasítá,

Mert méreggel van kenve, - és tudod

Minővel. (Súgva.) Nősárkány nyállal. Nesze!

PHILOKTETES (elveszi s fájdalommal felemeli)

A vessző, az ideg, az ív kezemben!

S a kar, Herakles?

HERAKLES

                              Elhamvad.

PHILOKTETES (vállára veszi)

Minek

Nyilad, ha nem bírom a kart is! Egykor

Vesztemre lesz csak.

HERAKLES

  Most hagyj itt barátom!

(Megöleli Philoktetest, ki elmegy; Herakles tompán nyög.)

Görcs van mellemben! mért van az, hogy aki

Nem szenvedett soha, szenvedni egykor

Így megtanul? Te büszke hős, ki könnyet

Nem nézhettél a férfi szembe: most

Majd elcsordítod magad is. Óh, nekem

Irtóztatón fáj mellem! Jolaus,

Hallottad mit beszéltem!

JOLAUS

                                           Nem.

HERAKLES

                                            Helyes.

 S ha meghallottad volna: úgy hazudtam.

(Magában.) Miért is fájna? senki sem ütött meg;

Csak Jole csalt meg, - és a véres ing.

Hah, nem, nem! Mind legyőztem! A leányt

Kivertem, - és a nőt meggyilkolám.

Szegény Deianeira! Eh mi gondom ő rá?

A nő szeretni van teremtve, és

Ha ezt nem bír már, haljon el; minek

Csirát veszített lény a föld ezer

Növényi közt, kik fajzanak s tenyésznek?

(Sírja mellett megáll.)

Ez sírja úgy-e ember?

JOLAUS

                                                                                                                 Ez.

HERAKLES

Fagyos porod

Hogy fel ne sírjon hozzám: rád adom

Bundámat!                   (Ráveti az oroszlánbőrt.)

És most megszűnik közöttünk

Alant a földön és a föld fölött

Minden viszony. - Botom! Te kedves útitárs,

Téged nem adlak senkinek; hiszen

Emelni senki sem bír. (A máglyára veti.) Itt helyed!

Most már fegyvertelen vagyok; leszórtam

Mindazt, mivel megvívtam a világot;

S szabad vagyok; és oly szabad: minő

Nem voltam még: nincsen remény, dicsőség,

Szerelemvágy keblemben; a nemesb

Szellem kiküzdött a földnek porából;

És nő nem dúlja föl többé nyugalmát.

Nő, nő! Isten leendett volna még

Belőlem: hogyha e koldus teremtés,

Ki más karján függni van teremtve,

Nem hálóz puha keblihez; e koldus, -

Ki oly nyomorult, hogy saját erővel

Az állatok fölött sem bír ragyogni.

Isten leendne az emberfiakból:

Ha a szerelem ösztöne s a nővágy

Kihalna vagy kiforrna kebleinkből.

Óh, testünk halhatatlan életét

Csak e mámor ragadja el tőlünk,

Mert miriadnyi alkatrészei

Vérünknek, untalan zsibonganak

S megunva az alaknak régi nászát,

Új életműszert szülnek napvilágra.

Ne volna bennünk, semmi ami mozgat

Csak a lélek: testünk örök leendne,

Mert a meggyúrt agyag, nem lévén mozgató,

Műszerje változatlan állam -

S bár szöknék ki a lélek - állana.

De mi a halhatatlanság? Halál,

Mert, hogyha élet az: úgy megy, mozog;

S mozogni mindörökké nem lehet

Annak, mi kezdetben kezdett mozogni.

Mért öklelsz most te fájdalom? miért?

Heraklest kínozd, ámde szellemét

Ne bántsd! Mit vétett e szellem neked?

S mi köze van a mellhez, a velőhöz

Ő neki? Bántsd a testet! Óh hiába

Még láncszemek a kétfajú vegyek,

Még érzik együtt egymás kínait,

Még visszahúzza egyik más felét

A földi pálya régi korszakára, -

Itt a kentaurus, --- itt bőg kerberus,

Itt a halott nő, - itt a csalfa lány.

(Indulattal.) Hah meg ne kísérts még egy órapercig,

Mert úgy talán meghalni sem tudok!

Fuss! És vidd el magaddal a bűbájt,

Mely összerezgeti a férfi testet,

Ha egy mérföldre villanyoz felé is.

Fojtsd öngépedbe a rezgő tüzet:

Mely a hím és anyának egyesült

Szikráitól gyúlt egyszer lángra benned,

S mely csak megosztva bír élvet teremtni.

Engem ne csábíts többé! Én kiöltöm

Mindazt. Nekem van már menyasszonyom,

Azé vagyok. Őt tán el nem veszed,

Úgy-e Deianeira, úgy-e Jole?

Nem szóltok - csend van. Jolaus rakj tüzet!

JOLAUS

Uram, uram mi bánt? Nem láttalak

Így még soha!

HERAKLES

                            Hazudsz! közelb!

(Megfogja Jolaust s maga eleibe feszíti.)

                                                  Ez arcon

Mit látsz, mi oly feltűnő?

JOLAUS

                                  Sápadást.

HERAKLES

Nem sápad-e a hold is, hogyha fogy

Ne színt nézz ember: nézz bánatvonást,

Nézz kétségbeesett villogó szemet,

Vagy egy könyűt; látsz?

JOLAUS

                                  Semmit sem közűlök.

HERAKLES

Tapints meg, érzesz-e mozogni csak

Egyetlenegy eret sebesben mint szokott?

Forró-e arcom, vagy fejem?

JOLAUS (megtapintja)

                                   Hideg,

Uram; és megfagy rajta a halál is.

HERAKLES

Rakj hát tüzet.  (A máglyához lép.)

JOLAUS (lábához omlik)

                   Mivé leszesz Herakles!

HERAKLES

Porrá.

JOLAUS

         És én.

HERAKLES

                  Koplalni megmaradsz.

JOLAUS (átfogja térdeit)

Ne hagyd árvának népedet; ne hagyd

Vitéztelen a földet! Döntsd le a fát,

Mért öngyilkos, ki vállain emelte

A földet, akinek buzgánya jó nagy

Beverni a mennyboltokat, s leszórni

A csillagot, a holdat és napot?

Óh, mért öngyilkos az, kit senki nem bír

Megölni?

HERAKLES

                           Mert attól fél, hogy talán

Akadna olyan, aki meghalatná.

Egy szót sem többet, kedves Jolaus! (Fölemeli.)

JOLAUS (égnek emeli kezét)

Amit te mondasz, áll. Szabad nekem

Sorsod megosztani.

HERAKLES

Nem; elfogod

Hamvam temetni.  (A máglyára lép.)

Egy öllel közelb

A mennyhez, és egy öllel távolabb

A földtől! Két világ közé hajítva,

Melyikhez nyújtsam jobbom, nem tudom?

A test alá vágy, és a gondolat föl!

Ne küzdjetek, ne küzdjetek! Megosztlak

Te csont: csörögj le vissza földanyádra

S keblébe bújva egyesülj vele;

Te nedv, te a létmozgató anyag

Máglyám füstjével szállj jövő hazádba,

Hol nincsen földi nő csábingerével;

Hol egy példányban áll a lét s halál;

Hol a tenyészerő önnön magát

Nő nélkül szüli meg, és léte körként

Kezdet- és végtelen; hol a szerelmi csók

Csak a szellemeket körző glória.

Mi is itt lent az élet? Pillanatnyi

Álom kínszenvedés, vagy áloméden;

Mi e föld? Egy sár, melyet Zeus lerúgott

Talpáról bocskorának, s az forogva

A semmiségbe hullott, - és mi e

Kis sárt világnak hisszük, s életét

Ezernyi esztendőkre méregetjük. -

Holott a végtelenség számoló

Óráján egy ezredperc léte csak.

Mi a nő, s ember? Az hajnalra nyíló

Virágcsa, mely keblébe harmatot sírt -

Emez egy tűzparázs, mely vad hevében

Keblébe hullott és leégeti

S a benne rezgő harmattól kialszik.

Itt hagylak hát világ! Hanem ne mondd,

Hogy engemet te győztél meg! s te nő,

Te sem mondd, hogy miattad égek el

Vagy, hogyha mondod: most mondd meg szemembe.

(Magával küzd.) Nem, nem, de mégis - úgy van!

JOLE (leszökik a szikláról)

                                                  Óh, bocsáss!

Lerontom a zsarnoknak leghiúbb

Hitét.

HERAKLES

Nem nő miatt, nem; és ki merné

Azt mondani?

JOLE (feléje lép)

                      Én!

HERAKLES (leugrik)

Hah te! (Kacag.) Ha, ha, ha!

Jer hát, égj meg velem! Jolaus tüzet!

(Jolét a máglyára húzza, Jolaus tüzet hoz.)

JOLE (sikolt)

Ne bánts, ne bánts!

LANTOS (lerohan)

                            Óh, irgalmazz neki!

HERAKLES

Nem, égj meg! Majd midőn nyelved zsizseg,

Akkor mondd, meggyőztél.

JOLE

                                                  Nem győztelek.

HERAKLES

Mindegy már. Nem csalsz meg többé soha!

Ne ordítsd majd sírom fölött: legyőztem.

(Őrült örömmel.)

Égjünk meg! Égjünk meg! Majd hamvadon

E kobzos dalt bőg.

JOLE (kétségbeesve)

Óh, irgalmat ember!

Én nem tudok meghalni!

HERAKLES (lelöki)

                                     Gyáva te!

Együtt nem halhatunk! Tüzet magamnak!

(A máglya füstöl.)

(A lantoshoz.) Nem halt, óh, ne félj, - nem oly hamar

Szokott ő halni!  (A lantos ölébe fogja Jolét s indul vele.)

                          Ha, ha, ha, ha!  (Hosszat nevet.)

Legyőztem őt, legyőztem őt magam.

Herakles győzte meg Heraklest. (A máglya lángol.) Ég

Jolaus! Nem szomjazom, ne hozz vizet!

Jössz-e már Hebe? Sírom omladoz

Nyújtsd a villámló arcot, s csókodat

Égcsókodat, égcsókodat! (Kezével terjeng fölfelé.)

HEBE (a máglyára hajol)

                                          Nesze.

(A máglya összeomlik.)

Vége.