TÜNDÉRÁLOM
DRÁMAI KÖLTEMÉNY
ELSŐ SZÍN
(Tündérország. Tündér szép Ilona
trónon nyugszik. Tündérek.)
TÜNDÉREK KARA
Lágy rezgése nyári légnek,
Gyors felhőnek tünde árnya;
Mely hajnalban zsong, az ének,
Szín, melytől ég pille szárnya, -
Szűz mosolya hő ajaknak,
A szemérem pirulása;
Semmik ti, mik elragadnak,
Ember lelkesítő álma:
Jőjetek mind, jőjetek mind!
Hogyha a tündérparancs int.
Aminek kéj földön árnya
Testet öltsön magára.
MÁSIK KAR
Minden édes bűvölet,
Mely a föld rideg porára
Fúval érzést, életet
S elreppen mint égi pára,
Melyet sejt csak s kincse bár
A vágyó emberkebelnek,
Durva kart, ha rája tár:
Csak rideg valót ölel meg, -
Jőjetek mind, jőjetek
Szép nyáréji képletek;
Fergetegnek orgonája,
Harmatcsepp, csillag sugára...
ILONA
Elég, elég ne is boszantsatok!
Lelkem mind evvel régen jól lakott.
DALÁR (dal tündére)
Nem vonz-e hát többé tündérzene,
Küzdő érzések zajgó tengere,
Mely majd csilló habgyönggyé törik,
Majd bömböl és zúg rémes mélyeig?
S épen mivel nincs megfagyott szava,
Kimondhatatlan érzés szól általa?
TÜNDE (báj tündére)
Nem nyugtat-é meg többé a varázs,
Melyet kivűlünk nem bír semmi más,
Hogy ami lelkesítő s szép vagyon,
Tündér csókjának égni kell azon:
A lány arcán, duló villámokon,
A rózsa kelyhén, ostromló habon,
És minden, aki ebben kéjeleg,
Az minket áld, minket tündéreket.
CSILLA (szeszély tündére)
Nem vidít-é fel a játszó szeszély,
Mely tükröt ingat, ahol árja mély;
Virágocskát teremt a sír felett,
S odáig is mosolygással vezet.
A rózsafán maró tövist terem
Virága, hogy még igézőbb legyen,
De a tövisre is virányt lehel,
Hogy elviselje a tépett kebel.
DÉLIBÁB (képzelet tündére)
Mi az, mi az, mire vágyad lehet,
Midőn szolgál a gazdag képzelet,
Mely bűvös báját ott terjeszti szét,
Hol Istennek világa megszűnék.
Csak egy göröngy - s alapja megvagyon
Egy új csillagnak. -
ILONA
Ah, unatkozom!
TÜNDÉREK
Unatkozol? Mi szó tündérajakról!
ILONA
Tündérajaknak egy nőszív parancsol.
Mig a földön vala honos
tanyánk,
Ah, addig szép világ volt! Illatos
Berek rezgő árnyában, holdvilág
Hullámain tánc és dal oly zajos;
Majd a szikrázó tó gyűrűzetén
Bolintozó nád suttogása közt
Merengtünk, mint nap útja közepén,
A pusztán, melyet délibáb füröszt. -
Mi szép mulatság volt enyelgeni
A föld fiával, áldást szórva itt,
Amott gyötrelmet; s tünde képzeti
Ajándok volt mindkettő, melybe hitt.
A földi lánnyal versenyezheténk
S ha meggyőzhettük, milyen élvezet!
Mert bár a dics mindenkor a miénk,
Előnyben ő van a tündér felett.
CSILLA
Miért, királyné?
ILONA
Óh,
ne kérdd, ne kérdd!
Egy kis tündéri van mindannyiban,
Míg a föld gyengeségét, mely megért,
Melegjét, mely vonz, vágynunk hasztalan. -
No de azért nem volt panaszra ok:
Ifjú természet, ifjabb érzelem,
Mindenfelé még hatni, tenni sok ...
Megértett olykor egy-egy emberem.
S az a sok, sok dicsőséges kaland!
Majd egy királyfi, egy kobor lovag,
Halvány dalnok, kezében játszi lant,
Szerelmes pásztor, ádáz várurak.
Elmúlt mind. Most, hogy a vasút robog,
Távirda játszik, gőzkazán fütyöl,
Papírral ölnek a napilapok,
Légszesz lámpák közt a hold elcsücsül,
Várat, zárdát dönt villám, rág a szú,
Csak a moslékos gyár büszkélkedik:
Mint teknősbéka önmagába bú
A meghűlt ember s ottan vénhedik.
Döngetheti tajkát1 a szép, - ha vak!
A nagy, - ha más világ neki - nem ő!
Hogy érezné meg tündérujjak
Villanyát? Hisz nem tőzsdehír, mi jő.
Hiába volna szállanunk közéjek!
Nem sejtve tündért, meg sem értenének.
CSILLA
Bájos királyném hirtelenkedel,
Akad még most is egy-egy hőbb kebel.
Ismérek olyat, aki értene
És sejtésünkkel van már is tele.
Haszontalannak tartja a világ,
Kedvesnek én, - s midőn a gyepre dőlve
Néz megvetőn az emberküzdelemre:
Úgy érzi, néki nyíl minden virág;
Azé, kinek terem csupán a baj.
Mind néki hangicsál a sok madárka;
Majd ráijeszt a népek zsarnokára,
Boldog világ lesz, és megszűnt a jaj.
S mind e nagy dolgot fekve végzi el.
Mellette űlök homlokát legyezve,
S mosolygva oly furcsát sugok fülébe,
Hogy szinte önmagából is kikel.
ILONA
Mely ország rejti őt?
Ez drága kincs!
Nevezd, s hálámnak, tudd, határa nincs.
CSILLA
Talán csak inkább megtartom
magamnak.
ILONA
Hűtlen jobbágyok hát
itt is akadnak!?
CSILLA
Zsarnok királynék hogyha
fosztogatnak...
ILONA
Csitt, ez pór bűn, ne
mondjad a nagyoknak.
Én csak parancsolhatnék, ámde kérek.
CSILLA
Hát én, a gyönge, mindig
csak kitérjek?
Hadd őt nekem, a hóbortos fiút.
Enyelgve, játszva kísérendem én
Ábránd s káprázat közt az életút
Jól elfátyolozott kietlenén.
S ha nem lel is dúsgazdag kincseret,
Melyet, ha útján egy kis rög mered -
Vad hangsikoly - halálig sértene.
Talán nem ismered fel sírjaig,
Mindegy, azért körében lenghetek,
S boldog vagyok, ha látom: boldogít
A rálehelt szeszélyes képzelet.
ILONA
Ah... ah! Van is dicsekvésedre
ok;
Én ily balgán szerény már nem vagyok.
Kivánom ismerjen fel s tudja azt,
Ki küld reá vészt és mosolyog tavaszt.
Fáradjon értem őrülten, vadon
Szeressen és az édes fájdalom
Egész mennyét és poklát élje át.
CSILLA
Mig eltaszítod majd - ha megunád.
ILONA
Nos aztán ember mit kivánna még?
Elég: egy percig volt övé az ég. -
De jó, ne mondd honát, ugyis tudom
Mi volna más, mint a magyar haza?
Onnan került utolsó bajnokom
János vitéz is, a szép dalia. -
Csak ott találni még egy-egy zugot,
Hol pásztortűznél rólunk szól a dal,
A múlt visszhangja most is suttog ott,
Gyermekregéknek hímes szárnyival;
A honfiszívből tündér álmokat
Repít felénk egy-egy rejtett sohaj,
S hahogy szeret, vagy bútól megszakad
Még hisznek benne, s nem veri kacaj. -
Ah, a kőszén-civilizáció
Illatja a viráglehelletet
El nem riaszthatá még. - Ámde jó
Ne mondd, azt is tudom, ki embered:
Költő, ki volna más? Nagy léptei
Sohsem tartnak mértéket a tömeggel,
S vagy az utat bolondúl ő töri,
Vagy elkórász, ha holmi limlomot lel.
CSILLA
Jól van tehát, költő, azt is tudod;
De hát hol rímeket ezrek faragnak,
S szárnyas lovak oly bőviben akadnak,
A keresést százszor megátkozod.
Ez jó szerencsének tekint, ha jössz,
De illőbb, úgy hiszi, ha tart sub rosa;
Amaz kilesz veled s kiír - mi próza -
Rangodból amit azt, ha felfödöz.
Egyik Maecenásnak késztetve tesz
S olyan kötet költészetet adand be,
Hogy halhatlan tündér természeted se
Emészti el, míg a földön leszesz.
Akkor botolsz majd kedvesemre, s fáradt
Kedélyre, testre már öröm nem árad.
ILONA
Igaz, igaz, kérlek, hát add nekem.
CSILLA
Elrontanád őt. Százszor újra: nem!
ILONA
Ah Csilla, Csilla!
TÜNDÉREK
Hallgasd
meg királynénk!
ILONA
Mi új érzés! Eddig nem ismerém még
Az akadályok édes mérgeit;
Ha eddig vágytam, mostan égve égek.
Egész világot érte, Csilla, néked.
CSILLA
Nem, nem!
ÁMOR (bosszúsan fellép)
Mi felfordult világ ez itt?
TÜNDÉREK
Ah, Ámor a hatalmas! Béke,
csend.
ÁMOR
Ilon, az ifju a tiéd leend.
Kis Csilla, nos mit duzzogsz?
Látom én jól:
Az ős Olympon mily gazdálkodás foly.
Az asszonynép fellázad untalan.
Alig lopózkodott be hízelegve
Már pusztulás jött az ős istenekre;
Csak én maradtam írmagul magam.
Meghagytak, mert lenézték gyermek arcom,
Miattok itt akár szüntelen alszom,
Munkát ugyancsak nem hagynak nekem.
A földön? Arról, ah, mért is beszélek!
Telekkönyvpajzsok, szerződési vértek
Felfogják legkeményebb fegyverem.
Helyembe léptek hírlaphirdetések,
Nénék, banyák, kozmetikek, üzérek -
Itt meg szeszély, pajzánság, képzelet.
De sok, ami sok! A játékot meguntam,
Alattvalóim lesztek, mint a múltban,
S törvényt teszek mindnyájatok felett.
Ilon, az a fiú legyen tiéd,
De élvezvén majd egy tündér kegyét,
Ha üdvét gőgje nem birandja el
S dicsekszik véle a rossz porkebel:
Dicsedben többé meg nem lát soha,
Míg érdemesnek nem tartod reá,
Hogy egykor hitvány mezben lépj elé,
S ő benned a tündért felismeré.
Ha ellenben te játszanál vele,
Kebledről lábadhoz taszítva le,
S szolgát, nem kedvest óhajtsz csupán,
Gyalázatot hozván eképp reám,
Áldásom átokká ferdítve el:
Bűnöd legádázabb boszúmra lel.
S mind addig ver kérlelhetetlen vezeklés,
Míg híveim közt a leg-is hivebb léssz.
S most kis mosolygó Csilla, menj, vezesd
Ilont. No, fel se vedd e kicsi bajt!
Hidd el te vagy, ki legkevesebbet veszt,
Kisérjen jókedv, míg más tán sohajt.
|