Kő keblet adj

Kő keblet adj, kő keblet Istenem!
Egyéb áldásod nem kell már nekem.
Ha vészt, vihart egykedvűn nézhetek,
Soha se szórjon fényt rám napsugár,
Virányt ne hozzon homlokomra nyár,
Kövült kebellel én boldog leszek.

Hisz oly nagy a rossz s oly kicsiny a jó,
Mint vészűzött tengerben a hajó,
Melyet révével sokszor sír fog el.
Minden kicsiny virágnak férge van,
Elbájol és aztán hervad korán,
Hogy kínosan sirassa a kebel.

A szerelem: villámos felleg az,
Mely felragyog, de méhe néma gyász.
Nem csábít többé az sem engemet,
S te sem borostyán, szép örök füzér,
Mely szíveinknek vérét szíva él
S legszebben díszlel szent romok felett.

Kő keblet hát, kő keblet Istenem!
S ha a vihart egykedvűn nézhetem,
A kéj s öröm kis ár lesz mindezért.
Arany békó az, mely életre hív,
Hogy kínpad szenvedése közt a szív
Mindvégig tűrve ontson drága vért.