A betelt kivánságok

"Mért küzd keblem, gondolám magamban,
Óh mi az, mi megnyugtatna már?"
S im szavamra egy hatalmas tündér
Rózsafellegen hozzám leszáll.

"Kívánj - mond - s mit kívánsz, teljesülend!"
És kivántam trónt, országokat,
Fél világ uralt, míg más felében
Rettegék nevem s hatalmamat.

Igy éltem sokáig s jött a tündér,
Ujra kérdvén: "Boldog vagy-e már?"
"Nem, nem tündér, amit én kerestem,
Megnyugvást, szűm mostan sem talál.

Mit használ e trón nekem s dicsőség,
Mily kéjt lel gyöngyében a csiga?
Benső boldogságomnak még jobban
Érzem a trónon mi sok hia.

Vagy bájosb-é vajha álmom? Óh nem!
Több gyönyört birok-é el mint más?
Fellebbenti-é előttem a sír
És menyország titkát bűvarázs?

Vidd el trónodat, tündér s helyébe
Adj nekem mérhetlen tudományt;
Nem mely a virág szirmát olvassa,
S minden légynek osztálynevet ad.

Tudományt adj, mely lelkét felfogja
A világnak, melyben ront, teremt.
A műhelyt mutasd meg, melyben készül,
Ami lent küzd, ami fénylik fent.

S ím szemem előtt egy nagy koporsó
Tárul fel, benn rothadás nyüzsög,
"Születés" áll írva rajt, s felette
E szó "szükségesség" menydörög.

"Óh, e szót, e látványt hadd felednem,
Vagy többé földön nincs örömem!"
A nemtő érint bűvös ujjával
És a látvány elvesz elülem.

"Látom, tündér, tudomány, dicsőség
Boldogsághoz földön nem vezet.
Egy van, egy van, nékünk üdvösséget
Itt lenn nyujtó s ez az élvezet.

Adj nekem lányt, szépet, mint tavasz reg,
Hőt mint nyár, csendest mint őszi est!"
S ím a nemtő röpke fellegekben
Száz meg száz bájos alakot fest.

"Válassz!" - úgymond. "Óh, hogyan válasszak,
A legszebbet szebb követi még;
Hogyha mind nem bírhatom, egy sem kell!
Mindegyik mérhetlen veszteség."

"Ember! mond a nemtő, e képeknek
Számolhatlan, végtelen sora;
Hogy birhatnád mind, gyarló kebellel,
Mit a képzelet csak alkota?"

"Adj hát egyet, s a többit tüntesd el!"
S ím karomba lánykát ölelek.
"Meg van hát nyugalmam, érzem, érzem,
Hála néked, nemtő - szeretek!"

"Kéjben - mond ő - nem lesz megnyugvásod.
A kéjhúrnak felzengő szava
Kell hogy szünjék; a kéj győzelem, mit
Sok balsors felett szűnk nyer vala.

Inger a kéj, epedés a célhoz.
Önbecsérzet és kiváncsiság
Hogyha mézben fuldokolsz nem édes,
S imelgő ha nem őrzi fullánk.

A lányszív megtelhetik érzéssel,
Lányt az ég szeretni alkota,
Abban él, virúl, abban hervad le,
Mint virággal lelke, illata.

Férfiszívben más érzések élnek,
Tetterő, küzdések vihara,
Ott a szerelem csak úgy mosolyg fel,
Mint vadonban a kis ibolya.

Megfáradt kedélyed leszakasztja
S illatánál megfrissűl megint;
A világ lehervadt, sorsa bételt
És számodra messzebb pálya int.

Ott is lesz virágszál, mely enyhít, de
Még olyat nem alkotott az ég,
Mely örök friss, s illatával enyhít,
Valahányszor lelked szomja ég."

S a nemtőnek teljesült jóslata,
Vágyam elhalt, halványult a lány.
Ellökém s hozzám volt bilincselve,
Sírtam ép hogy őtet választám.

Vágytam a földet és vágytam könnyét,
Küzdésit, s ím a nemtő megszánt;
Ébredék otthon kicsiny szobámban
Boldogan, hogy álmom már nem bánt.

Érzém gyöngyből, hogyha nincs is tenger,
Gyöngyök minden tengerben vannak.
Úgy fogadjuk, amint adta a sors
És lehetünk itt is boldogak!