Bú-dal

Hű szivemnek rég nem híve,
Mást vidámit, mást ölel.

Vörösmarty

Nem öntnek édes illatú gyönyört
A rózsa kor dicső virági már,
Szivem keserve bennek elborúlt;
Sírok feletti gyászfüzért talál.

A néma völgynek édes éneke
Csak elboruló síri hang nekem,
Mely elrezegve visszazengi még
Örökre múlt, s mi dőre képzetem!

Imádtam egykor a dicső eget!
Sugára éltet, és gyönyört adott,
A szép tavasz virágin életem
Minden reménye fönsugározott.

Ki nyöghetém keservem, és a bérc
Megértve vélem együttérezé,
Szemem keserve kinos árjait
A rózsa báj ölébe öntheté.

S ha földerűlt a nap, kiszivta azt
Vigaszául dicsőn ragyogva még,
Lehunyva is kecsesb derűletet
Igérve gyászviráginak az ég!

De veszve mindez, éltem útjain
A messze légbe hangzik el szavam,
Nem érti ember! ég nem érti azt!
Szivem nehéz s örök borúiban.

E szű keserve nem talál tehát,
Reménytlenül dicsőbb korú tavaszt?
Melynek könyára mind kiégeté,
Egy puszta éjü néma sírnak azt.

Hol érzeményem romba vesztegel,
Porában élve csak a képzelet,
S egy elrabolt üdv puszta romterén:
A gyász hever, e por világ felett!

Veszett-e hát a szebb korú tavasz?
S a rózsa kornak édes álmai,
Sirokba hull-e már örökre az,
S a dőre föld kecses virágzati?

Mind puszta síri pompaként ragyog,
E soknemű gyönyör e föld körén!
Ha nem talál szűm éltető tavaszt,
Dicső szemének égi tűkörén!