Hattyúdal

Rabláncok a földi szenvedések,
Melyeket csak a halál szakaszt,
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
Melyeket egy őszi szél hervaszt.

Berzsenyi

Isten veled, te szép világ határa!
Én szebb hazába, jobba távozom;
Hol megtörik a sors nehéz dagálya,
Hol őt örök szerelmbe birhatom!

Isten veled, te nagy világ határa!
Köröd nekem egy néma puszta sír;
Hol az enyészet gyászos éjjelében
Nincs egy virág sorvadt keblének ír.

Hol elhagyatva zúg a messze légbe
Letört szivemnek gyászos éneke,
És énekemnek mindenik szavával,
El-elreped szivem egy érzete.

Hol szent reményink lámpaként ragyognak,
S a lámpa fénye csak halálra hull,
Amíg kiégve végső szikrajával,
Szivünk egére síri éj borúl!

Isten veled te bús világ határa,
Határodon dacol az érzelem!
Mely véghetetlen, mint az ég hatalma:
Mint az élet, túl e földteren.

Az ég szemének kék szinét sugárza,
Isten veled te bús világ határ!
Amott sugárzik a remény világa,
Ott engemet egy édesb sors talál.