ELSŐ
FELVONÁS
(Trónterem fáraó palotájában. Fáraó trónon ül, mögötte toll-legyezős
szolgák.
Körüle fényes kíséret, a főpap, az országlár, Mózes, Jókhebéd
sat.)
A FŐPAP (Mózest a trón elé vezetve)
Nagy fáraó! Az ifju itten áll,
Kit gondjainkra bíztál egykoron,
Hogy a tudásnak szentélyét kitárjuk
Vágyó szemének, s a magas egek
Kristályboltjától a tengerfenék
Borzalmaig le semmi se maradjon,
Mi őt tudatlan bámulatra hozza. -
Vedd, íme, vissza talpig fegyverezve
Könyvtárainknak minden készletével,
Tanácsod dísze, trónod fénye lesz.
Ezt vallanám, ha védenced helyett
Kegyvesztett szolgád sarja lenne is.
JÓKHEBÉD (a háttérben)
Ah, nézzétek csak, mily nemes alak.
Mi lelkes arc! - Vajh mily boldog leendne
A nő, ki őtet mondhatná fiának.
FÁRAÓ
Hálám müvedhez mérendem bizonnyal,
S ebből beláthatod, mi nagy lesz az.
FŐPAP
Ne művemhez mérd hálád, fáraó,
Hozzád nem illő semmivé lesz úgy,
Kezedből készen jött a drágakő,
Csiszolnom kelle azt nekem csupán;
Szivedhez mérd hálád, hogy nagy legyen.
FÁRAÓ
Ifjú! E sok dísz el ne tántorítson,
Ha egy fejjel nagyobb vagy a tömegnél,
Még mindég nem teszesz rendkívülit,
Ha két közember napszámát betöltöd. -
MÓZES
Az ösztönzés csak lomha állatot,
Csökönös szolgát illet, fáraó,
Ki zúgolódva hordja láncait,
S terhét lerázni alkalmat keres.
De én, ki azzá, ami most vagyok,
Csak benned lettem, s még világra is
Csak úgy jövék, mint eltépett virág,
Mit zúgó szélvész pusztaságba hajt,
Nem ismervén anyának csókjait -
JÓKHEBÉD (magában).
Szegény fiú, s még sajnosabb anya. -
MÓZES
Nem az apának áldásos nevét,
Csak a kezet, mely védve felfogott. -
Mi bennem érez, gondol és lehel,
Magad vagy, fáraó! - Sugárod az,
Mely napjához hűtlen nem is lehet. -
FÁRAÓ
Kelj fel, fiam, s fogj
mellettem helyet.
Feldíszesítlek a tanács mezével,
S te a tanácsot elméddel diszítsd. -
Első ügyünk már próbakőre tesz,
Sok edzett férfi fáradt benne meg,
S kibonyolítni nem bírá bajunk.
Vérző seb az, hatalmam szíverén,
Melyet gyógyítni amint nem bíránk,
Kicsinyleni kezdettük és nevetni.
De nem használ, mert amint rejtegetjük,
A seb mindegyre mérgesebb leszen,
Szorongó aggályt költ népem között,
A megnyugodt biztonságnak helyében,
Mi jólétünknek egyedűli földe.
S lankadni érzem fegyveres karom,
Mely a szomszédot tiszteletre készté,
Hogy nemsokára megvető mosollyal
Említ, ki eddig félt - az idegen. -
MÓZES
Értem miről szólsz,
fáraó! - Sebünk
Az Izraelnek népe, úgyebár,
Mely Gózen földén őrzi nyájait?
JÓKHEBÉD (magában).
E sebnek én is érzem
kínjait.
FÁRAÓ
Találtad, ifjú. - E nép,
mely makacs
Előítélettel függ ősei
Szokásain, nyelvén és istenén,
Utálva mindent, ami a mienk.
Melyet sem jó szó, fényes biztatás,
Nem tántorít el. Sem korbács, bilincs
Nem tör meg. És müveltségünk malasztja
Durvult kebléről nyom nélkül lepattan.
Mert mint olaj a víz közül kiválik,
Úgy fél ő minden összeolvadástól
Egy nagy s hatalmas nemzetté velünk.
MÓZES
Fonák eljárás, félszeg
rendszabály
Okozta, e baj hogy megsúlyosult,
Szilárd határzat még jóváteszi. -
JÓKHEBÉD (magában).
Isten megáldjon bölcs,
kedves fiú,
Te második József, megáldjon Isten! -
ORSZÁGLÁR
Nagy fáraó! Már harminc
éve, hogy
E tárgynak szánok éjet és napot.
Mit szolgahűség, emberi erő
Csak tenni képes, mindent megkísértem,
Tán isteneknek rendelése volt,
A munka hogy sikertelen maradjon. -
Ez ifju most, ki még az iskolák
Porát sem rázta le sarúiról,
Engem leckéztet, rám hárítva mindent.
Mondd néki, kérlek: én is ismerem
A csillogó elméletek világát,
Mik oly simán peregnek könyveinkben.
De hátra van még a tapasztalás,
Mely minden lapnak kérlelhetlenül
Egy-egy legfényesb ábrándját kitörli.
Azért, habár ezüst legyen beszéde,
Ily ifjunak még most a hallgatás
Arany leendne, e gyülekezetben.
MÓZES
Parancsra szóltam, nem
tolakodásból.
De hogyha egyszer szólnom kelletett,
Nincsen kegyelet, ősz haj nincs előttem.
Csak kettő: fáraó - meg az igazság. -
Lássuk hát, harminc évig mit cselekvél?
Midőn már úgy megnőtt volt Izrael,
Hogy rettegéd, s megnyerni nem bírád,
Mért nem cselekvél nyíltan? - Mért buvál
Vénasszonyok mögé, bábákra bízva,
Hogy fojtsanak meg minden kisdedet? -
S maradtál volna aztán e szabálynál,
Most már nem volna, aki bajt okoz.
De elhivéd a bábaasszonyoknak,
Hogy a zsidónő nem szorul segélyre,
Különb, erősebb más hölgyek felett.
És megmaradt volt a bűn lelkeden,
A gyűlölet nőtt Izrael között,
S a bűn gyümölcse elveszett nekünk.
JÓKHEBÉD (magában).
Jól kezdte el - mit von
ki majd belőle? -
MÓZES
Majd vízbe fojtál egy
szak gyermeket,
S elhagytad újra az anyáik jajára.
Veszélyesebbek voltak-e azok,
Kiket megfojtál, mint azok leendnek,
Kiket meghagytál, értök bosszut állni? -
Sarcolni küldél ismét földüket.
A tiszttartók még mostan is rabolnak,
Hizottan tér ez és az nyúgalomra,
Mint jóllakott nadály - de mondd, mi jő
A drága vérből a közjó erébe? -
A botrány megvan, s újra nincs eredmény. -
Mint vérbő testet a nadály marása
Még vídorabb növekedésre hozza,
Nem lesz koldussá Izrael maig.
S a vármüveknek épitése közt
Csak teste edződik fegyverfogáshoz,
Nem hajlik lelke törpe szolgaságba.
S a rejtett bosszu nő - erősödik. -
Hogy megbékéljen, túl kemény valál,
S túl engedékeny arra, hogy kivesszen.
JÓKHEBÉD (magában).
Igaz, igaz, csak bátran
mondd ki, hogy
Kiveszni nem fog - s így engedni kell.
MÓZES
Kint állnak ismét e nép
nagyjai,
Óh, fáraó, kihallgatást keresve,
S kihallgatásuk biztosítva van. -
Mi végre ez? - Nem tudjuk-é bajuk?
Nem értjük-é, hogy nékik az igazság,
Mit nékünk tenni mérhetlen hiba?
S mégis biztassuk csillogó szavakkal,
Ígérjünk mindent, bé nem töltve semmit? -
Nem, fáraó! - Ez trónodhoz nem illő.
Küldd őket el, rideg, szilárd paranccsal.
Ne tűkkel szurkáld - karddal vágd agyon.
S mondd nékiek, hogy ezt javad kívánja. -
A férfiasságban, hidd, bűverő van,
Mely megdöbbent és tiszteletre készt.
Ki a sakállal küzd élethalálra,
Lemondással fogadja az oroszlánt.
JÓKHEBÉD (magában).
Ah, ah, mi szépen
megtanult beszélni,
Épp, mint a kígyó - épp, mint a kigyó! -
ORSZÁGLÁR
Ha fáraónak tetszik e
tanács,
Ám lépj helyembe. - Én sosem bírám
Levetni az embert, e díszruhát
Magamra öltve. Tán erősb leszesz. -
Az szentigaz, hogy így már törni fog,
Mit én csak ingaték, a büszke fa,
De az ég tudja, hogy kire esik. -
FÁRAÓ
Nekem tetszett ez
ifjunak tanácsa.
Jőjön hát Izrael - beszélj velök,
Mózes, s intézd el, amiként javalltad.
(Egy szolga el.)
ORSZÁGLÁR (a főpaphoz)
Mit mondasz e
fellépéshez, barátom?
Növelted, félek, gazdáddá leend.
FŐPAP
Bizony, bizony, a
szellem, tartok én is
Melyet felhittam, most szómnak nem enged.
De hogy hatalmas s nagy lesz, az való. -
ORSZÁGLÁR
Csak adja az ég, hogy se
fáraó
Se mi ne álljunk ott, hol ő keres
Helyet magának - mert hidd el, legázol.
(Áron, Húr s még nehány zsidó elöljáró belép, s a trón elé járul.)
MÓZES
Mit jöttök újra a
trónnak nyugalmát
Haszontalan panasztokkal zavarni,
Fontosb tárgyaktól lopva az időt? -
ÁRON
Ki vagy te - ily fennen
hogy szólni mersz?
Téged nem ismerünk. - Nagy fáraó!
Ne hagyd e felhőt, hogy napod borítsa,
Mely ránk mindenkor kegymosolyt lövell. -
Nem élünk-é mi is, nem-é születtünk
Szolgáidul mi is, vért és vagyont
Nem áldozunk-e trónod zsámolyán? -
Kevésbé szép-e Izrael leánya,
Kit háremednek díszeül veszesz,
Kevésbé izmos-e munkás karunk,
Mely Pithomot és Rahamsest emelte,
Fejdelmi díszben fénylő váraid -,
Mint más szolgáidé? - Hogy csak nekünk
Ne volna, fáraó, jogunk panaszra? -
MÓZES
Áron jöhet, Húr is, vagy
bárki más
Egyes panaszra - Izrael soha.
Nem ismerjük, mi az. -
ÁRON
Megmondom
én hát.
Egy nép az, melyet bűntelen rabol,
Pórgőggel néz le, vérig ostoroz
A leghitványabb szolga. Ámde ő
Csak hallgat és tűr, tesz, mint rendelik,
S panasz-szót is csap kénytelen emel.
MÓZES
Igen, de titkon alkalmat
keres,
Vágyó imával külveszélyt ohajt,
Hogy ellenségink zászlajához álljon.
ÁRON
Ki mondta azt neked -
Isten vagy-é,
Hogy a veséknek titkait kitárod? -
Vagy élnünk is bűn - ahhoz sincs jogunk? -
MÓZES
Óh, élni van, de
elzárkózni nincs,
A megvetés nem tőlünk - tőletek jő,
Kik pornak férgeként fetrengetek bár,
Koldusgőggel mindég lenézitek
A népet, mely uratokká leve,
Gunyolva törvényét, oltárait.
ÁRON
Ez nem lenézés, ez
csupán önérzet,
Hogy Istennél választott nép vagyunk,
Nagy céljait kivinni a világon.
MÓZES
Maroknyi nép! Nagy célt
vágyol kivinni?
Tedd félre hát hiú ábrándjaid -
Hisz Istened, látod mi gyönge Isten,
Nem bírja láncod megtágítani.
Hagyd abba. - fáraó nagy nemzetébe
Olvadj bele, s velünk naggyá lehetsz,
Mig így, ha a jó szót be nem veszed,
Elég hatalmas a nagy fáraó,
E pártos, büszke fajt, mely gátul áll
Kitűzött útján, hogy megsemmisítse.
ÁRON
Mit állna gátul e
maroknyi nép? -
Mi díszt nyerhetne a szörnyű oroszlány,
Ha egy egérkét eltapodna is? -
Kivált, midőn ez hűn szolgálta sokszor.
Vagy nem menté-e meg Egyiptomot
József, bár hű maradt is Istenéhez?
S nem zárta-é kebléhez őt ura,
Nemtőjeként, dacára, hogy zsidó volt,
MÓZES
Régmúlt idő az,
mellyet felmelengetsz.
ÁRON
Hiú álom, melyért te
lelkesülsz. -
Látom, viaszba vésik a nagyok
Az érdemet - szeszélyöket acélba. -
Óh, fáraó! Mig itt állunk előtted,
Kint ádáz szolga rémjátékot űz,
És Izrael mégis kétes reménnyel
Átok helyett imát küld Istenéhez,
S pillantásodtól vár éltet - halált.
Ne lökd el a szűt, mely hálára tárul,
Hogy bécsukódjék a kétségb'eséssel.
FÁRAÓ
Már eddig is sért a
feleselés.
Menj békén, Izrael, fogadd be a szót,
Vagy jő erős napod.
(Fáraó kíséretével el. Csak Mózes, Jókhebéd s a zsidó küldöttség marad.)
ÁRON
Erősb
az Isten. -
Jőjön tehát, minek még jőni kell,
Az Úr végezze, mit mi nem bíránk.
Térjünk, barátim, gunyhóink közé. (Indul.)
JÓKHEBÉD (elibe
lépve)
Áron, fiam, megállj! -
ÁRON
Anyám
- bocsáss! -
JÓKHEBÉD
Nem - így távoznod nem
szabad, fiam.
Baljóslatú harag villog szemedben -
S e másik férfi, amint elmereng,
Látom, nagyot forral szintén agyában.
Óh, Mózes! Hallgasd dajkádnak szavát.
MÓZES
Mit kívánsz, Jókhebéd!
JÓKHEBÉD
Ím!
Nézd, ez Áron.
Kiről oly sokszor hallottál beszélni.
Ez ő, kitől számodra elvonám
Fél szívemet és gondjaim felét,
Hogy karjaimban lágyan ringatálak. -
Kivel egy emlő táplált, egy kebel
Melengetett, midőn a boldogult
Hercegnő, Mózes, mint megdermedett,
Mint ellökött kicsinyt reám bizott.
Nem tőn-e testvérré az a közös téj,
Az a megosztott, édes anyagond,
Hogy így akartok mostan megszakadni? -
MÓZES
Rajongsz, jó asszony,
útunk távolabb
Esik egymástól, minthogy illyenekről
Közöttünk szó lehetne.
ÁRON
Úgy van, úgy.
Nem elég-é, ha kebleden nevelted
Néped hóhérát. Mostan meg fiad
Fogadja őt szívébe.
JÓKHEBÉD
Halljatok
csak!
Ha én nem bírlak már testvéresítni,
Úgy nézzetek körűl e nagy hazán,
Van-é több olyan férfi, mint ti vagytok? -
Két pálmaszál, vállvetve az eget
Hordozni termett, míg ha zsörtölődtök,
Egymást fogjátok hitványan letörni,
Nagy örömére a középszerűnek. -
Ha már értem nem, óh, ezért, ezért -
Szorítsatok testvéries kezet. -
ÁRON
Anyám, ne kívánd népem
ellenével.
(El társaival.)
MÓZES
Sajnálom, nő - de fiad
pártütő. -
JÓKHEBÉD
Óh, milyen büszke
mindkettő! - Sötét szirt,
Mely egymást méri szűlemlő viharban.
Én gyönge hab, mely köztük hányatik
És jajgat. - Áron! - Lám, már elhagyott. - -
Mózes! - Csak teste van még a teremben,
Vajh hol csapong a lélek? -
MÓZES (magában).
Úgy
van, úgy.
Megnyílt előttem a legfényesebb út,
A trónig - és mért a trónig csupán?
Ah - ah - bátorság! -
JÓKHEBÉD (kézen fogja).
Mózes! Rám figyelj.
MÓZES
Jó asszony, mit kívánsz? -
JÓKHEBÉD
Előbb,
midőn
Egy fényes udvar hódolt érdemednek,
A dajka, a zsidónő messziről
És elvonulva mert csak rád tekintni.
De óh, ne hidd, hogy nem vert volna szíve
Erősebben, mint egykor életében.
MÓZES
Hiszem, vén Jókhebéd, s hálás
vagyok.
Te mindég ollyan hű valál irántam.
JÓKHEBÉD
Ugyé? Ugyé? - Nem ótt-e meg
karom
Virgonc fiút a testi sérelemtől?
Illik, hogy most megmentsem lelkedet,
Rajtam leendne Ábrahámnak átka,
Hiúságból, ha bűnbe vesztenélek.
MÓZES
Mi lesz mindebből?
JÓKHEBÉD
Azt
még nem tudom,
Áldás vagy átok, mint az ég akarja.
Amint emlőmön függve hordozálak,
Egy titkot is dajkáltam még veled.
S el voltam szánva, hogy míg karjaimból
Fényes pályára hagylak majd szökellni,
Zordon testvéred, a fájó titok,
Sötét síromba költözend velem. -
De óh, Mózes, hogy távol szögletemből
A tisztességet néztem, mely reád hullt:
Bú és öröm közt hánykodott szívem.
Sírtam, nevettem, s hogy megtudd, miért,
E szörnyű titkot kell neked kitárnom.
MÓZES
Csak addig rettent, míg titok.
- Ki véle!
JÓKHEBÉD
Mózes, te is zsidó vagy.
MÓZES
Hah! Ne mondd -
Rettentő e szó tréfaképpen is. -
Negédből mondod ezt csak, Jókhebéd,
Mivel zsidónő volt, ki felnevelt.
Ne többet e szót, fényes útamon
Még rém gyanánt állhatna az elém.
A
feltünőt sok írigy környezi,
S ilyen termekben les még a fal is.
JÓKHEBÉD
Nem könnyelmű szó,
Mózes, mit kimondtam.
MÓZES
Makacskodol? - Ah, értem
az egészet,
Ez ismét néped egy újabb fogása,
Megvesztegettek, úgye, téged is,
Hogy semmivé tedd, akit ők remegnek.
JÓKHEBÉD
Egy anyaszűt ki
vesztegetne meg?
S anyának szíve, mely hozzád beszél.
Mózes, fiam, ki meg bírá tagadni
Száz édességét a szülő-örömnek,
Ki hallgatott, midőn dicsérni hallá
Fiát, mi szép, mi jó, minő okos,
S fel nem kiáltott büszke mámorában:
Ez a dicséret, e fiú enyém; -
Titkát akkor sem mondta volna el,
Midőn szégyent s átkot hoz csak reá. -
De az erős Úr, népem Istene
Nem hagyja azt, hogy öntudatlanul
Engedjem testvérgyilkos kardodat
Apáid Istene ellen kivonni.
Tudd hát zsidó vagy - Lévi sátorából.
MÓZES
Halkabban e szót. Tán
meg is figyeltek.
Hadd lám, beszélhetünk-e biztosan.
Hej, őrök! Senkit sem kell bébocsájtni. -
Óh, Jókhebéd - anyám -, ha nem hazudsz.
Ha e létet neked köszönhetem;
Ne tedd, hogy a lét átkomul legyen,
Ne mondd ki többé szörnyű titkodat. -
Igérd meg nékem - ígérd meg nekem. -
Ládd most, midőn egy bátor szárnycsapással
Fejdelmi kegy verőfényébe jöttem,
Ifjú lelkemben teljes öntudattal,
Hogy még erőm csak útja kezdetén van:
Most lépjek-é irígyek gúnya közt
A megvetett rabszolganép közé,
S pórmunka közt törjön meg szellemem,
Mely a tömeg felett ragyogni lett. -
JÓKHEBÉD
Az én fiam már, jaj -
nagyobbra nézi
A trón fényét - mint testvérkönnyeket!
Mindegy, meg kelle mondanom: zsidó vagy.
Most már tehetsz, mit jobbnak látsz - fiam! -
Lelked megmentém, mint boldog szülő,
Vagy sírba hajtom ez öreg fejet,
A mondhatatlan átoksúly alatt,
Hogy én szülém a szörnyet, mely jöve,
Hogy Isten népét a földről kiirtsa.
MÓZES
Hisz, hogyha e nép
ollyan lenne még,
Mely tenni képes, élni érdemes,
Melyet felrázni álmából remény van,
Azon szellemmel, mely szűmben lakik.
De szolgaságnak gyáva bélyege
Lelkébe mélyen ette bé magát.
Vele csak halni - élni nem lehet,
S még a sír is, mely várja - dísztelen. -
JÓKHEBÉD
És honnan ismered te
népedet -
Mondd, vakmerőn, hogy pálcát törsz felette?
Jártál-e közte, meghallgattad-é
A szívnek rejtett és szent dobbanását?
Figyeltél-é a szókra, mellyeket
Baráti fülbe súg meghitt barát? -
Te, elfogulva termek fényitől
Csak alkalmatlan kérőt láthatál,
Ki csúful elveretve annyiszor,
Ismét és ismét csúszva visszatért -
És gyávaságnak mondád e kitartást,
Mely Istenéért szívét vértezi.
Dacnak hivéd a szent ragaszkodást
Múltjához, hogy megóvja a jövőt.
És mártírsága őrült képzelet
Előtted, kit hite nem lelkesít. -
De menj csak egyszer kunyhóik közé,
S ha meghat a szellem, mely ott lebeg;
Aranyzománc fog rengni mindenen
Körűled és rég sejtett képeket fest.
Megértesz mindent.
MÓZES
Jó.
- Megyek, anyám!
S ha úgy találom, amint mondod azt,
Legjobb erőm, hiúságom, reményem,
Mindent, mindent feláldozok apáim
Szent Istenének. - Ah, mint elragad
A perc hatalma. - Milyen gyönge lelkem -
S ki biztosított, hogy szód nem mese,
Hogy indokod nem az, mit felhozék? -
JÓKHEBÉD
Ki biztosítna más? E
szív, fiam! -
Nélkűlözél-e anyagondokat?
S ne hidd, hogy azt is tán pénzen veszik. -
Azon szörnyű napokban, amidőn
A gyil lakott Nilus sötét vizében,
Halál várt minden újszülött zsidóra,
És számtalan piros kicsiny fiú
Anyjának édes csókjától letépve,
Kékült ajakkal érzé a hideg
Elemnek csókját. - Számtalan fiú
Általhevülve anyja kebelén,
Ajkával az életforrást kereste,
És csak halált nyelt a piszkos habokból.
S midőn hevertek - kányák martaléka -
Iszapba gyűrött szőke hajzatukkal,
Nem ismeré fel az anya fiát,
Kiért kesergni is vétek vala. -
MÓZES
Ne izgass, asszony, csak
rólam beszélj. -
JÓKHEBÉD
Akkor szülélek búra és
örömre.
Eltitkolák három hónapig,
De éles a zsarnokságnak szeme,
Befúrakszik legszentebb rejtekünkbe,
Hogy a mindég éhszörnyet, a gyanút,
Ujabb szívvérrel bírja elcsitítni.
Nem rejthetélek többé keblemen,
S mesterséggel készíték kis tobozt,
Ágyat veték ürébe, bétevélek,
S a nád közé helyzélek gondosan,
Hová förödni járt a hercegasszony -
Ott leskelődtem, hogy bajod ne essék,
Hogy kígyó vagy más szörnyeteg ne bántson,
S midőn megleltek, és dajkát kerestek,
Ott voltam én - hogy akit mint anya
Nem csókolhattam, dajkaként öleljek.
MÓZES (ellágyulva
megöleli)
Óh, jó anyám! - Ne
többet már - ne többet. -
Fellázad a vér minden ereimben,
S tán még korán van. - Hátha nemzetem
Nem érdemel mást, mint hogy vízbe fojtsák! -
Gózen földére most. Az ég veled -
Még egyszer mondom: titkod a halál. - (El.)
JÓKHEBÉD (térdre
esve)
Jehova! Izraelnek Istene
Önts rá malasztot, hogy szeme kinyíljék! -
VÁLTOZÁS
(Gózen földén. Kicsiny faluban, fás tér Áron háza előtt.
Mária jő Kozbi s nehány más szolgával.)
MÁRIA
Ah, mily sokára tér meg
Áron ismét!
Miért is járnak mindég fáraóhoz?
Tudhatnák már, kérelmök hasztalan.
S csak minket hagynak kettes félelemben,
Saját magunkért és sorsunk felett.
KOZBI
Ne elegyedjünk férfiak
ügyébe.
Nekem úgy látszik, lelköknek kevés
Édes felizgatottságot szerez
A házi gond, ez ártatlan gyönyör,
Mi hölgyszívünknek egy egész világ.
MÁRIA
Igaz, igaz. S azért
keresnek aztán
Rejtélyes eszmét, melyet meg sem értünk,
Azért keresnek kardot oldaluknál,
Midőn ölelve környékezzük őket. -
De már ezen nem változtathatunk,
Adjuk tehát a sorsnak meg magunkat. -
Menj, Kozbi, menj csak, ott a dombtetőre;
Nézd, nem jön-é még Áron. - Nos, siess.
KOZBI
Hiszen már három
őrt is állitál.
MÁRIA
Tán elszunyadtak, menj
csak.
(Kozbi el.)
Mink
meg addig
Terítsünk asztalt e pálmák alatt.
Ily hűs hely jólesik a vándoroknak. -
Itt mellettem fog ülni jegyesem,
Húr, a szelíd, a kedves, jó fiú. -
Idább a sajtot - többet a gyümölcsből -
Siessetek hát hozni a tejet! -
Ha nem találnak készen, azt hiszik,
Hogy tán nem is várók elég epedve. -
Hát Józsué, hű szolgám merre van,
Ki úgy függ rajtam, mint testén az árny,
Hogyan nélkülöz épp most ily soká?
Csalódnám, hogyha ő nem volna első,
Ki jó hírrel jő.
JÓZSUÉ (szaladva
jő).
Asszonyom!
Gonosz hír.
MÁRIA
Mit mondasz, Nún fia,
minő gonosz hír?
Ijesztesz úgye, hogy örüljek aztán.
Vendégink jőnek? -
JÓZSUÉ
Jőnek,
Mária.
De nem kívántuk őket.
MÁRIA
Menj
gonosz!
Ha férfi volnál, megbüntetne Húr,
Ha gyermek volnál, e kéz tépne meg;
Sem egy, sem más - ezúttal megmenekszel,
Csak híredet javítsd meg. - Monddsza: jőnek. -
JÓZSUÉ
Ha gyermek volnék,
jöttem volna sírva,
Ha férfi volnék, úgy tegezt ragadnék;
Sem egy, sem más - ezúttal kérve kérlek,
Rejtőzzél házad legtitkosb zugába,
Mert fáraónak tiszttartója jő.
MÁRIA
Ah, mit beszélsz! -
Szörnyű, és senki itthon.
Mutasd meg, Józsué, hogy gyors futó vagy,
Siess eléjök. - Mégis vesztegelsz? -
JÓZSUÉ
Ha vágyamat lábam félig
beéri,
Úgy visszatérek, mint a gondolat. (El.)
(Zsidó nép nőkkel, gyermekekkel, szaladva jő.)
NÉP
A sarcolók, a sarcolók!
- Nagy Isten. -
Ki a pusztára nőkkel, gyermekekkel -
Ah, Istenem, hol késel Áron! - Áron!
Haszontalan kegyet hozasz, ha késel. -
MÁRIA
Ki várja inkább
szívszakadva, mint én,
Nem késhetik soká. - Óh, várjatok csak! -
Ne hagyjatok magamra, gyönge lányt.
NÉP
Hiszen falunk végében
rablanak már! -
De fuss velünk te is, jó Mária.
MÁRIA
Jaj, nem lehet, jaj, el
nem futhatok,
Megesküvém, és itt nem hagyhatom
A házat, mely népem szentségeit
S oltárát rejti. - Jaj - óh, jaj nekem.
NÉP
Mért gyűlöléd meg,
Isten, népedet? -
Im, itt jőnek már! El, ki merre tud.
(Szétfutnak.)
MÁRIA
Lányok, lányok! Miért hagytok
magamra,
Nincs-é vélünk az Úr? - Mind elfutott! -
Ah, óvj tehát te meg, kis ősi ház.
(Bemegy a házba.)
(A tiszttartó poroszlókkal jő.)
TISZTTARTÓ
Sehol egy ember! - Átkozott
makacs nép.
Hah! Itt suhant be egy karcsú alak,
Ezt megtekintjük. - Sokszor kincseink
Javát feledjük el bódult zavarban. -
Hajtsátok a marhát tovább, fiúk!
És a zsákmánnyal megterhelt tevéket,
Mig én e rejtélyt kissé megvigyázom.
(A poroszlók el.)
Az ajtó zárva. - Senki nem felel.
Majd enged a bárd megpróbált fokának.
Mit jó szó nem tesz, az erő kivívja,
S ha megvan, mindegy - szentel a siker.
(Az ajtót betöri s bemegy. Kisvártatva Áron s társai Mózessel, ki vándorul
van öltözve, jőnek.)
ÁRON
Csak erre, vándor! - Ládd,
csendes falunk,
Üldött népemnek egyik menhelye.
Itt megpihenhetsz. - És mit a szegénység
Jóindulattal fűszerezni bír,
Üdítésül számodra készen áll. -
Ki értené meg jobban a nyomort,
Mint az, ki szintén járja iskoláját. -
MÓZES
Valóban, amit rajzolál
előttem,
Úgy megdermesztett - néped szenvedése. -
Saját bajom hogy megtörpült előttem,
És szégyellnék panaszt emelni én is.
ÁRON
Ez házam - a zsidó nép
temploma.
Körűle gyűlöng, rejtve, titkosan,
Száz leskedő kaján szemet kijátszva,
Hogy kétszeres buzgósággal megóvja
Elhunyt apáknak Istenét, hitét. -
Ládd, ott a pálmák árnyában terített
Gondos nővérem már számunkra asztalt.
Mi az, hogy nyugtalan szerelme nem
Üzé előnkbe? - Olyan néma minden. -
A nép sem jő, mint máskor, híremért,
Hogy megkönnyítse bánatterhemet.
HÚR
A rendes úton vártak ők
bizonnyal,
Az itatóknál, míg mi felkerültünk
A szirtösvényen, a csürök mögött.
JÓZSUÉ (szaladva)
Uram! Meglelted-é már Máriát?
ÁRON
Megleltem-é, mi kérdés ez,
fiú?
Rémült orcád, elfúlt lélegzeted,
Félek, rettentő szóknak hírnöke.
JÓZSUÉ
A sarcoló tiszttartó itt
vagyon.
(Az ajtó felpattan, Mária lengő hajjal kirohan, utána a tiszttartó
jő.)
MÁRIA
Kigyó! Kigyó! - Óh, mért
hagyál el, Isten. -
TISZTTARTÓ
Mi végre e zajgás, kis
vadgalamb,
Nincs itten senki. - Vagy van? - Lám-e, lám-e!
Annál jobb. - Hej! Nagy fáraó nevében:
Hozzátok vissza e leányt nekem.
E perctől fogva háremem sajátja. -
MÁRIA
Óh, Áron! - Óh, Húr! Mit
bámultok így -
Tán Máriát keresi szemetek? - -
Késő - késő, nem fogjátok találni. -
TISZTTARTÓ
Nem mozdul senki? - Majd
lakoltok érte.
MÁRIA
Ne csókot, Húr - vasat - vasat
szívembe.
Nem bírod-é becsűleted megóvni,
Ha mátkádat nem bírtad?
TISZTTARTÓ
Már unakszom.
Jőj, Mária. - Hallod, parancsolom.
MÓZES
Ember! Ne illesd.
TISZTTARTÓ
Félre!
-
ÁRON
Irgalom!
-
Uram, ne fossz meg minket e leánytól.
MÓZES
El innen, Áron! Nem szégyellsz
könyörgni,
Hol a fellázadt érzés vért kiált? - -
Ember, csitulj le, mert meghalsz azonnal,
S ily felforrt vérrel, illyen állatul
Apáidhoz nem illik vándorolnod. -
TISZTTARTÓ
Mi lázadó ez! Üssétek le
őt -
Habár testvértek, fáraó nevében.
MÓZES
Isten nevében vessz te el,
gonosz. -
(Leszúrja.)
ÁRON
Ah, idegen, mit tettél!
Elveszítsz
Egész házammal, s meg nem óvod a lányt.
MÓZES
Ah, ah, következményeit
vigyázod
A tettnek, melyet perc hatalma súg,
Midőn lelkedben mennydörögni kéne. -
Ezért nem lesz, ládd, semmi Izraelből.
Jaj a népnek, ha nincs költészete,
Lelkét elfojtja a körültekintés,
S csak lelkesűlés szült mindég nagyot. -
Ismerjetek meg - én Mózes vagyok,
Zsidó miként ti - testvértek - baráttok.
Igen Áron - testvéred. - Nos, ölelj meg. -
Ma tudtam csak meg e titkot, s jövék,
Saját szememmel, hogy lássam, saját
Szívemmel, hogy megértsem sorsotok;
S ha érdemesnek látom népemet,
Hogy véle éljek, véle vesszek el. -
Kegyetlenül bánt a végzet velem:
Nővért találtam, hogy gyalázatot
Leljek vele. - És óh, fivért találtam,
Hogy lássam, e nép élni érdemetlen.
HÚR
Sógort találtál, aki kész
veled
A történetbe egy lapot beírni. -
JÓZSUÉ
S egy ifjat, aki vért ád e
betűkhöz.
ÁRON
Ah, Istenem, mi lesz még
mindezekből.
MÁRIA
Mit késtek még a
szalmakoszorúval?
Fejemre véle, aztán öljetek meg. -
HÚR
Nyugodtan, Mária!
MÁRIA
Mit
Mária!
Volt egyszer egy lány, akit így neveztek -
Szerette Húr - de vége - vége - vége -
HÚR
Most is szeret, s meg fog
szentelni lány,
Kiomló vérrel - Isten zsámolyánál.
Jőj, Mária, jőj! Én leszek papod. -
MÓZES
Ne nyúlj hozzá, Húr! Látod,
hogy megőrült,
Istennek lelke felszentelte őt.
Belőle fog tüzes nyelvvel beszélni,
Fel fogja rázni egykor Izraelt
Álmából. - Most vigyétek e gonoszt,
S hogy meg ne sejtsék, ássátok homokba.
(Józsué és Húr a tiszttartót elviszik. Abiram és Káleb jő nehányad
magával.)
ABIRAM
Haszontalan szó, mért
szenvedjek én,
Ha a véletlen nékem kedvezett.
KÁLEB
Én adjam-é a sarcot
érted is?
Miért pusztítná Kálebet magát
A tiszttartó, véték-e ellene?
ABIRAM
Itéljen a biró.
KÁLEB
Igen, itéljen.
ÁRON
Mi rút feleselés ez,
emberek?
KÁLEB
Hallgass meg, kérlek.
Amint itt valának
A sarcolók, marhánkat meglepék
Az itatónál, s egy részt elszakasztva,
Elhajtották magokkal mindenestül;
Mig a másik rész sértetlen maradt.
Esetleg Abiram marhája mind
Egy szőrig megmaradt, mig az enyém
Utolsó kis gödölyémig kipusztult.
Kértem, segítsen meg nehány darabbal,
S gunyos kacajjal elkerget magától.
ABIRAM
Én loptam-é el Káleb
barmait?
Ki ő, hogy néki én sarcot fizessek? -
KÁLEB
Nem Izraelt sarcolják-é
talán?
A tiszttartó Kálebre volt-e küldve?
ABIRAM
Mondd néki, Áron, hogy mit sem nyerend.
KÁLEB
Igaz bíró légy, adj kármentesítést.
MÓZES
Ne hagyjad, Abiram, itélni Áront,
Adj jószántodból, amit adni bírsz.
Te gazdag vagy, s jól szolgált a szerencse,
Mig a szegény elvész, ha nem segíted.
ABIRAM
Elöljáróul, mondd, ki külde hozzánk,
Ki tett sáfárul téged birtokomba,
Hogy ily fennen szólsz? - Itt nem ismerünk.
MÓZES
Barátul vedd csak tőlem e tanácsot.
ABIRAM
Tanácsodat fizessed meg
magad.
Itéljen Áron a törvény szerint.
MÓZES
Jól mondod, Abiram,
törvény szerént. -
Van-e más törvény, mint hogy Izrael
Testvér legyen. Egy bú és egy öröm
Lakozzék minden férfiúi szívben,
S egy szellem álljon őrt minden tanyán. -
Nem kínoz-é még, nem ront-é eléggé
Az idegen, hogy gyermek gyermek ellen
Ármányt sző, verseng és hivalkodik?
Nem forrasztott-e még a köznyomor
Oly élő testté, melly eloszthatatlan,
Mely végig érzi és végig sajong,
Ha egy kisujját éri fájdalom? -
Óh, hogyha nagy idők nagy tanjait
Nem akarod szűkkeblűen megértni;
Hitványan véssz el, élni érdemetlen. -
A kár közös lesz. Ami megmaradt,
Arányosan fog kárpótlásra menni.
ABIRAM
Lám, lám, mi kész vagy a
bölcs ítélettel,
Csak lenne aztán, aki megfogadja.
De gondoskodhatol inkább magadról,
Hogyan felelsz a tiszttartó felől.
ÁRON
Szerencsétlen! Mi szót
merél kiejtni.
ABIRAM
A dombtetőről
láttuk, amidőn
E jómadár...
ÁRON
Nem
láttál semmit is.
Szemed káprázott. Fel vagy ingerelve.
Menj, menj haza.
ABIRAM
De
láttam.
ÁRON
Óh,
hazudsz.
MÓZES
Hagyd őt, hagyd
őt, jól látta, én ölém meg.
Én, Mózes, fáraónak volt kegyence.
Ki megborzadva a vérbűn miatt,
Mit egy egész nagy népen elkövetnek;
Megölte a tiszttartót. - Én valék.
Menj, gyáva szolga, menj, siess feladni.
Nem írigyellek és nem is remeglek. -
El a szememből.
(Abiram, Káleb s társaik el.)
Áron,
nincs időnk,
Hogy vesztegeljünk. Óh, én megcsalódtam.
E nép nem érett még, nem szenvedett még
Eléggé, hogy jobb sorsot érdemeljen. -
Üldözni fognak, futnom kell tehát.
Kibujdosom. - Testvér, az ég veled! -
Ha jő idő sok szenvedés után,
Melyben körülnéz majdan Izrael,
S embert keres: akkor jőj, s hívj haza.
ÁRON
S hol lellek, Mózes, az
időt, ha érem,
Bár félek, addig a sírban leszek.
MÓZES
Kicsinyhitű! -
Megéred azt bizonnyal. -
Mint esti árny, olyan gyorsan növekszik,
Mi nemzeteknek éltében megindul.
Majd Midianban várja azt be Mózes.
Hol Mária, e szentelt áldozat? -
Őrizzed őt, belőle Jehova szól,
Mutasd a népnek, amidőn mulat,
Mutasd a népnek, amidőn feled.
S kígyómarás lesz tévtekintete
A sorsában megnyúgovó pulyának. -
Kezet, Húr - Áron! Még egyszer kezet.
JÓZSUÉ
Még én is itt vagyok.
MÓZES
Látom, fiam.
Mi ketten még,
tudom, találkozunk.
JÓZSUÉ
Nem úgy, Mózes, mert most
megyek veled.
Nézd, meg
bírom feszítni a nyilat,
Ember vagyok már.
MÓZES
Várj
még egy kicsinyt.
Mit mondana, ha megtudná anyád?
JÓZSUÉ
Mit is vezérel ifjat nő - anya,
Ki azt vigyázza csak, mind megvan-é
Fészkében a fiú, hogy ép-e mind,
S kéz vagy láb nélkül retteg látni őket.
MÓZES
Viszontlátásra. (El.)
JÓZSUÉ
Jó.
- Korhely leszek,
Hogy elkergessen jó anyám keresni
Más hont magamnak. - Szó nélkül megyek.
A puszta ház beszéljen honn helyettem,
Mig majd hirem hozand vigasztalást. -
|