Negyedik jelenés
(Éj, nyitott csarnok
oszlopokkal, a háttért olasz ízlésű, ugró kutakkal s mulató házakkal
ékített kert képezi, melybe lépcsőzet vezet. Balra Johanna hálóterme,
jobbra ablak és ajtó. Pamlag, virágok, asztal gyertyákkal. Johanna karszéken
ül, hárfa kezében, Philippa a virágok közül.)
PHILIPPA (beszédét
folytatólag)
Elrablott kedvesével
túlment a havasok eget emelő taraján és boldogul éltek, míg átküzdött
fáradalmikért dicső kárpótlást nyujta szerelmök. - Nos, hogy tetszett
regém?
JOHANNA
Szép lehet, Philippa,
boldogan, szabadon élni, szabadon, mint a lég, mint a gondolat, nem függni
semmitől. Óh, de Philippa, ily boldogok csak angyalok lehetnek az égben.
PHILIPPA
Reménylem, a menyasszony
nem fogja magát boldogtalannak érezni.
JOHANNA
Azt nem, Philippa, de
oly hosszúk most a napok, én nem tudom mi, egy titkos érzés nem hágy nyugodnom,
fölrettent álmaimból; ah, Philippa, én beteg vagyok.
PHILIPPA
De hogy tetszett hát
regém, melyet imént beszéltem?
JOHANNA
Az aranyhajú
hercegasszonyról? Kit egyszemű férje sárkánnyal őriztetett
gyémántüregben? Ah, Philippa! Én irigylem őt.
PHILIPPA
Hogyan? Oly ifjan
gyémántüregbe lezárva, mit értek neki kincsrakások, melyek környezék. Az ifjú
kebel másra vágy.
JOHANNA (merengve)
Úgy van, Philippa, másra
vágy.
PHILIPPA
S örökre lemondani e
szép világról, nem lelni kebelt, mely öröminket megossza, melybe bizalmasan
hajthatnók gondülte fejünket.
JOHANNA
Igen ám, de a
barnafürtű ifjú mindenható szerelme tudott dacolni ezekkel, megmenti a
rózsaarcú menyasszonyt és boldogul éltek.
PHILIPPA
Ez ritka eset, de hány
sorvad el feloldhatatlanul kötve ily férjhez, letépve egy becsülni nem tudónak
hervadni keblén; midőn az élet tavaszdad kertében körülrepdezve
fénylő pilléktől szabadon s imádva ragyoghatott volna.
JOHANNA (felkelve)
Kiállhatatlan. - Három
napja gyötrő már azon szívölő egyformaság, semmi vigalom, semmi
kaland. Felkelünk, hogy újra lefeködjünk, felöltözünk, hogy zárdáinkban ki se
lásson. Templomba megyünk, hogy rostélyos székeinkben könyveinkre andalogjunk,
óh, szörnyű, szörnyű! Mondd csak, Philippa, a házasság mindig ily
unalmas?
PHILIPPA
Kinek hogy. De mit
tartozik ez regémhez? Még most sem tudom, mint tetszett önnek.
JOHANNA
S minap, Philippa,
midőn a táncnál kesztyűm elesett, hisz tán emlékezel? - S Taranto
fölemelte azt, és én mosolyogva elfogadtam; de hát mondd, nem volt-e
kötelesség, szívesen fogadni szolgálatát?
PHILIPPA
Természetesen.
JOHANNA
Tehát akkor, midőn
átvettem a kesztyűm, s kezeink természetesen érintkezének, történetesen
tovább maradva egymásban - ha láttad volna, minő pillanatot vetett Endre
reám, s mi hosszú oktatást tartott a királyné, mit mondott, nem tudom, csak
azt, hogy sokat ásíthatám.
PHILIPPA
Jól van, de reménylem
Endrét csak nem hasonlítja az egyszemű vőlegényhez.
JOHANNA
Azt nem Philippa, ő
férjem, de azon rideg büszke magyarok, kik minden mozdulatomat bírói szigorral
lesik.
PHILIPPA
Azok a sárkányok.
JOHANNA
Mindég félreértesz.
PHILIPPA
S hátha a barna ifjú nem
bírt volna bűvszerével, ha áldozatául esett volna a kegyetlennek. Óh, oly
férfi rabszolgálójául szörnyű tűrni egy hosszú s tán egyetlen életen
keresztül.
JOHANNA
Hosszú, de nem egyetlen
életen, Philippa, mi volna úgy az, mi kármentesítene lemondásainkért?
PHILIPPA
Lemondásainkért? Ha ha!
Különös kívánat, hogy azt, mit magunk elvetünk, más térítse meg! Nem alkotá-e
az ég e földet elég tágassá, ne tegyük azt magunk tömlöcévé, s nem kell
lemondanunk.
JOHANNA
Ah, Philippa, te engem
tévutakra vezetsz, mi volna hát, mi visszatartana örülni a tiltott kéjek
édenével, mi volna, mi a lemondás szent hitét tartaná meg velünk. Mi volna, mi a mindennel szűkölködőnek erőt
adna dacolni a sors csapásival? Ha hatalmunkban állna egy érnyitással véget
vetni szenvedéseinknek.
PHILIPPA
Hisz épen ezek számára van alkotva e tan, kiktől, ha
mindent elvevénk, a más életre utasítjuk őket s lakomáinknál kacagunk!
JOHANNA
Nem, nem Philippa, ugye tréfálsz, vond vissza e szót, mond,
hogy negéd volt.
PHILIPPA
Én önnel, hercegné, nem vitatkozom, sok van, minek
csillogása gyermeknek tetszik, s mit megvet a férfi. - Beszéljünk másról, mi
szép est a mai, mint ragyognak a rideg fényű csillagok.
JOHANNA
Tán egyetlen életed - óh, ha szabad lennék, Philippa, nem
kötne semmi, mint a csillagok honában csapongó sóvár szeszély.
PHILIPPA
Ne mindég ily gyászosan - majd
regélek. Egy ősz szakállú bölcs tehát azt tartá, hogy a bizalmatlanság, az
őrizet jogosítnak annak kijátszására. Ellenben a becsületünkre bízottat
szentül kell megőrzenünk, mert felelősekké önmagunk levénk.
JOHANNA
Ezt tartá egy bölcs, s igaza
volna?
PHILIPPA
Parancsolja, hogy folytassam?
(A kertben ének,
lantkísérettel.)
JOHANNA
Mi ez? Mi édes hangok, mint
érintik a szívek legrejtettebb húrjait. - Igen, szívben kélt e lant s szívet
keres. - Ő bizonyosan szenved, s vele szenvedek én is. (A zene egészen
közel jő.) Hátrább megyek, ne lásson a dalnok. - De hátha engem
illet, megbántás lenne nem mutatkoznom. - Engem illet? S ki volna az, kinek
keblét érdekelném, ki volna az, ki hinni akarna velem egy elrepült korány
felett, midőn annyi szép, annyi szabad virág könnyezi.
PHILIPPA
Herceg Taranto.
JOHANNA
Nem, nem ő, Philippa,
vagy miért nem jő fel, ha mégis ő? - Vagy úgy jó, hogy nem jön - mit
tenne ő nálam? (Kendőjét leejti.) Philippa, kendőm
leesett, hozd fel csak Philippa, de nem, ne hozd.
|