Negyedik jelenés
JOHANNA
Valóban meg vagyok lepetve panaszodon, király, nem tudom, a
királynénak nem szabad-e beszélni barátival?
ENDRE
Nem Johanna! Hidd el nekem, ők nem barátid.
JOHANNA
Igen különös. Valóban, király, nőd vendégeit szebben
illett volna üdvözölnöd.
ENDRE
Nem úgy, Johanna, tudom én, mint akartak ők téged
elcsábítani, a kéjek özönébe ölni lelkednek jobb felét, hogy ők
uralkodhassanak.
JOHANNA
De ki mondta ezt neked, vagy puszta gyanúkkal akarod-e
kínozni nődet? Valóban, nem tudom, nemzetednél, de a műveltebb
országokban rabszolgálónédat nem kellene ily alávalóul gyanusítanod.
ENDRE
Hallgass meg, Johanna! Ládd, a jó Sanchát is e gyalázatos
had kimarta fészkiből, agg napjaira nem marad vigasztalása, gyermekei
ölébe hajthatni fejét. Óh! Ez szörnyű, ez gyalázatos! Ez az egek bosszúját
hívja fel.
JOHANNA
Az aggság szeszélyes, sajnálom őt, de ha nem volt
elégedve udvarunkkal, úgy nem tehetek róla.
ENDRE
Tudom én, hogy mindezt nem tevéd te, de ők, kiket
barátidnak hiszel.
JOHANNA
Miért hányod tehát azt szememre? Ha Sanchának klastromba
tetszett menni, azért már ő eleget élt.
ENDRE
E szókat is ördög sugallta neked, ezek nem a te gondolatid,
ő, ki életét gyermeke boldogítására élte át, most kitaszítva azon egy
díjtól fosztatott meg, melyért mindazt tevé. Most eljő anyám, s ha látja
mindezt, ha látja, mint dúlja fel boldogságunkat a cselszövő udvar, mint
alkot magának romjain hatalmat, anyai keble megreped.
JOHANNA
Nem, ő ezt nem fogja látni.
ENDRE
Színlelhető-e a boldogság egy anyai szem előtt és
színleljem-e azt, mit kebelem nem érez? Óh, a könny, a gyász színelhető,
de nem a boldogság.
JOHANNA
Endre!
ENDRE
Látom Johanna! Jobb feled megindult, hallgasd meg
sugallatát, távoztasd el őket magadtól, még most kibontakozhatsz az átkos
kötelékekből. Kössünk újra egy szent, egy örök frigyet keblemen.
PHILIPPA (belépve)
A pipereasztal készen áll. (El.)
JOHANNA
Sietnem kell. Öltözködési órám eljár! (El.)
ENDRE
Öltözködési órád eljár, Johanna, de életboldogságod mentve
lesz. (Kürt.) Ah, Istenem! Anyám jő. - Óh, bosszú, rémképedet miért
nem idézhetem elő, hogy uraljon lelkemen, melyet a kétségbeesés sápadása
szárnyal át. (Ki.)
|