HARMADIK FELVONÁS
CABANIS
Első jelenés
(Éj, az első felvonási nyitott csarnok, belülről
zene s örömrivallások hallatszanak. Endre komolyan jő a kert felől.)
ENDRE
Vigadjatok csak, öljétek jobb feleteket a bor s kéjek
mámorába, fojtsátok el a nyomor jajgatását harsogó zenével, óh, hisz a kalibák
fohásza könnyen elrezeg, míg csarnoktokba ér. Ijesszétek el kebletektől a
lelkiismeret rémét, majd jő idő, melyben a lélek e fűszerek
ízleletében eltompul, melyben felretten édes álmaiból, lehullnak ékei, borzadva
széled el a hízelgők serege, árnyként a királyi nappal, míg a
bűntudat rémváza egyedül marad fenn gyászos éjjelével. Csak én kárhoztam-é
el, mint törött hajó a tenger közepén őrjöngő vigalmatok közt
emésztetni bánatomtól, üldöztetni sötét képektől, melyek lelkem fenekén
fogansznak. (Sanchia jő) De ki jő, mi szép, mi bájoló teremtés
és mégis tán mosolygó szemében, kígyó keblében pokol ül. Tán míg
szerelemszínlő kebléhez szorít, első csókja mérget oszt. Megszólítom.
Drága szép?
SANCHIA
Királyom!
ENDRE
Áldást kívánnék reád a kegy istenétől, de néked arra
szükséged nincs.
SANCHIA
Igen kegyes, királyom!
ENDRE
Óh, szólj, hogy hívják a földi szépek legszebbikét, nevedet
mondd, lányka.
SANCHIA
Sanchiának hív az udvar.
ENDRE
Sanchia! Mi kedves név ily szép alaknak - te elpirulsz, te
szemed csillagit földre szegzed, jól teszed leányka, oly veszélyes örvényei
azok a lelki nyugalomnak. (Kezét fogva.) Mi szép vagy így, óh, a lány
csak addig bájoló, míg bájait nem ismeri, míg a természet szent istene
mosolyogja azokat reá, a festett rózsának illatja nincs.
SANCHIA
Ön hízelg, királyom, ki venné észre az alant viruló
ibolyát, hol rózsák díszelegnek.
ENDRE
Óh, e szép templomot szép lélek is uralja-e? De szólj,
Sanchiám! Tudnál-e egy boldogabbat határtalanul, hűn s örökké szeretni.
SANCHIA
Mi volna a nő, királyom! Ha nem boldogítna
szerelmével, nem ezért lőn-e teremtve, nem ez-e legszentebb hivatása,
rózsákat kötni a hősök homlokára. Szerelem a nő világa, melyben
egyedül honos, vedd tőle ezt el és nyomorúbb lesz a naptól megfosztott
világnál. Óh, királyom! Önök nem ismerik a szerelmet, a férfiú életében az
bolygó tünde fény, mely örvendeztet s nyom nélkül leszáll, a nőnek egy
világ üdvével és fájdalmival, melynek véget csak a halál szakít.
ENDRE
Úgy tehát te már szeretsz, (Csend.) értelek, egy
boldogabb bírja kebledet, melynek üdvét nékem élvezni nem szabad. Óh, átkos
bíbor, váltságod minden, mi édes életünkben, rólad lepattan a földi gyönyör s
az ég legszebb leánya, a szerelem.
SANCHIA
Istenem, mi sötét kép.
ENDRE
Úgy van, drága leányka, a királyi nap, mely messziről
életet lehel, tavaszt virágoztat, nem oly irigylendő ragyogásáért, örök
tüzében önmagát emészti és fájdalmas foltjait csak a távol föld embere nem
látja.
SANCHIA
Vajh, ha egy világnak szenvedéseit hordani bírnám, hogy
lenne mindenki boldog s mindenkiért csak én kesergenék.
ENDRE
Mi szép, mi szokatlan hang ez e bűnök csarnokában, mi
kedves nemtő a vétkek súlya alatt lankadó léleknek kibékítésére az
emberiséggel, mint a puszták vándorának egy tiszta ezüst zománcú csergeteg,
melyből az ég fellegtelen képe mosolyg feléje, melybe minden oly szépen
tükrözi magát. Óh, de leányka, oly álnokok az emberek, őrizd szerelmed
szép tavaszát előttük, nehogy a való rideg keze sorvassza le virágit. Csak
egyszer repül fel az érzet, egyszer egész fényével s többé hamvaiból felkölteni
az ég minden hatalma képtelen.
SANCHIA
Ne vegye el szent
hitemet, király, az emberekbe. Ne fossza meg világomat legszebb ékétől.
ENDRE
Bár szép álmaid holtig
kísérjenek, bár szentségtelen kezekkel ki se törjön kebled templomába, de
Sanchiám! A hölgy nem holnapi rózsa, mely ha lefonnyad, újra felvirul. Vonulj
vissza az udvar álfényű köréből, vonulj a zárda szent falai közé, hol
kivész az élet és remény, de nincsen csalódás is, hol nyerni semmit s mit is
lehet nyerni e világon, de veszteni, mint itt, semmit nem lehet.
SANCHIA
Ah, ön igen-igen
boldogtalan lehet, királyom és szánom önt, ön nem ismeri az élet bájait,
bonckése alatt ön azoknak csak vázát találja. Pedig oly szép az élet, oly
színesek virági, de csak akkor, ha úgy élvezzük őket, mint Isten teremté,
a szétboncolt rózsa többé nem kecsegtet.
ENDRE
Mi édes ily kebelben az
ifjú kor minden fellengző álmait újra megtalálni.
SANCHIA
De királyom! Nekem lenne
még egy kérésem is.
ENDRE (megváltozva)
Úgy, ha, ha, ismét egy
csalódás, mondd Sanchia, ugye küldtek, ne titkold előttem, hisz te nem
vagy, nem lehetsz rossz s én mindezekre már eltompulék.
SANCHIA (neheztelve)
Királyom! Nem tudom, mit
hisz felőlem, de meg kell bocsájtanom szenvedésiért.
ENDRE
Köszönöm, Sanchiám, óh,
én igen szenvedheték, hogy szemedbe nézve bűnösnek tarthatálak.
SANCHIA
Hallgassa meg tehát
királyom, mindenre kérem, mi szent előtte, hallgassa meg első
kérésemet.
ENDRE
Te kérsz s csak kívánnod
kellenék, leányka.
SANCHIA
Úgy tehát bizonyságul
annak, hogy nem egészen közömbös irántam, ön meghallgatandja ugye kérésemet. Csak
ez egyet ígérje meg királyom, hogy holnap gyovonni nem megy, ugye nem, csak
holnap nem, királyom, veszély fenyíti életét.
ENDRE
S kérelmed csak engem
illet, illetné-e tehát vesztem is kebledet. Sírom tehát nem állna oly pusztán s
elhagyottan, volna ember, ki bánatkönnyeivel tarka viráglepelt varázsolna reá.
SANCHIA
Mostan ne erről,
ígérje meg előbb az egy kívánatot, ím, térdeimen esdem, óh, király! A
szeretet nagy istenére kérem önt.
ENDRE
Nem Sanchiám, ha kérted
volna üdvömet, s vele neked szolgálhaték, kérted volna koronámat márvány
homlokodra, s én minderről lemondok, de nem, ne mondja senki, hogy Endre
gyermekként reszket élteért.
SANCHIA
Végszándéka ez, királyom
siket fülekbe zengnek-e el igéim? Változtat a mindenható ég is buzgó imákra
örök betűin s ön, király, nem hallgatand meg.
ENDRE
Nem Sanchiám, ez egyszer.
SANCHIA (hirtelen)
Királyom, ha többé nem
leszek, ha átköltözék egy boldogabb hazába, Arszlánnak mondja meg, - ugye
királyom, e kérésemet meg nem vetendi - hogy holtig hű valék iránta. Jó
éjszakát. (Sebesen el.)
|