Második jelenés

ENDRE

Ő elment, megfoghatatlan, mi szép volt mint angyal, ki a halandót óvni jő. De mi ez ismét? Mi zaj riaszt fel álmaimból, ily röviden engedi-e a sors élvezni kéjperceinket. Óh, mi kevesek pedig e percek, melyekért élni érdemes, mi hosszú keserveken keresztül kell átküzdenünk miattok. De mit zúgolódom, van-e ott üdv, hol nincsen keserv, ízlelnők-e azt, ha ebben nem fogamznék.

(A szín fenekén verekedő olaszok és magyarok vonulnak át. A zajból - le a magyar ebekkel - éljen Olaszország - akasztófára a bitor királlyal - a földönfutóval. Endre eleikbe lép.)

ENDRE

Megálljatok, el a fegyverekkel, ki mint felségsértő bűnhödni nem kíván. Kinek van ellenem panasza, szóljon - hallgatok - nincs senkinek is. Ah, te is itt, Cabanis! Te, ki minden bűntettben található, mint fekélyen a varjú. Te, ki mérges lehelleteddel vétket s halált szórsz magad körül. Takarodjatok haza s ha még egyszer itt talállak, akkor majd feljebb segítlek, ha itt alant meg nem fértek el. - Leventék! ez egyszer ne kívánjatok elégtételt, hisz a megbántott becsületért mit is vehetnénk tőlük, kiknek az állati életnél egyebük, mit veszteniök fájna, nincs. (El a magyarokkal.)

CABANIS (fenyegetve)

Igen, lehelletem bűn és halál.