Harmadik jelenés
(Reggel, rövid szoba,
gyéren bútorozva, két oldalt ajtó, Sanchia nyugtalanul jár fel-le).
SANCHIA
A gyönyörű regg
újra felmosolyg, amott az Aethna csúcsán küzdésben áll az éj, bíbor sugárival -
de csakhamar tágulnia kell és újra te fogsz uralkodni, királyi nap. Vajmi szép
az élet, mi édes élni, ha még oly ifjú a kebel, mi szörnyű a sötét halál! De
nem, nincs-e ott is egy boldogabb lét, melyet többé nem zavar földi részünk, a
szenvedés. Igen, ki tiszta kebellel tér át, az boldog lesz, hisz ő csak
egy perccel siet előre kedveseinek s ha bűntudat terhelné az ez áron
hosszabbá nyújtott életet, nem volna éj, melyben véres rém ne jelenne meg, nem
volna nap, mely oly édes arccal mosolygna feléje. Óh, Isten, én kész vagyok az
áldozatra, néki halni nem szabad, néki sok ember boldogságáért kell élni, értem
egy könny lesz a díj. Másként nem menthetem meg, atyámat feladni. Ah, ő
atyám, mit is véthetett neki Endre, hisz ő oly jó, ő néki nem
véthetett. De te áldozatot kívánsz , ím itt leányod. Pedig oly édes az élet,
el-el sötét gondolat, én meghalok.
(Cabanis sötéten
jő, leteszi kardját s fövegét.)
CABANIS
Sanchiám, kedves
Sanchiám!
SANCHIA
Ah, atyám! (Ölelkezés.)
CABANIS
Nem voltál kint leányom,
ugye nem voltál, hisz én megtiltottam neked, te jó leány vagy. Hány az óra,
Sanchiám?
SANCHIA
Hat múlt, atyám!
CABANIS
Menj leányom szobádba,
ne menj ki, ily kincset irígylenének a szolga Cabanisnak, s elrablanák
tőle. Ne fogadj senkit Arszlánon kívül, érted kedves leányom. Aztán ne
menj ki, lásd, szegény atyád kér, kinek kívüled nincs semmije.
SANCHIA
Jól van, atyám!
CABANIS
Az ablakon se nézz ki,
oly mérges itt a lég, arcod rózsáit lefonnyasztaná. Viszonlátig, leányom - ne
felejtsd parancsimat - Isten veled.
SANCHIA (kifelé megy)
Viszonlátig atyám.
CABANIS
Leányom, Sanchiám!
SANCHIA
Parancsolsz?
CABANIS
Az Istenért, leányom, ne
feledd atyád parancsit, oly sötét előérzés fogja el keblemet - most
karjaimba gyermekem! Óh, Isten! És én a sors ellen panaszkodom, midőn ily
drága kincs enyém, enyém Isten és világ előtt, minőt a király
kincsrakásival szerezni nem bír. Isten veled. (Sanchia kifelé.) Sanchia!
Míg nem hívlak, ne jőj ki.
SANCHIA
Ah, atyám! Mi szörnyű
vagy, így sosem láttalak.
CABANIS
Neked, leányom, mindég vidám
vagyok, hogyne lennék az, hisz te szeretsz, leányom. Ugyebár szeretsz?
SANCHIA
Atyám!
CABANIS
Becsülsz, egyetlen e nagy
világon, és én is szeretlek mindazon szeretettel, mellyel egy világot kellenék
ölelnem. (Zaj.) De menj, menj leányom, Isten veled.
(Sanchia el, Taranto jön.)
CABANIS
Herceg, Isten hozott, korán
jössz.
TARANTO
Nem sietünk-e oda, hol boldogságunk terem.
CABANIS
Fogansz, ha te üdvöd kárhozatomban.
TARANTO
Félre most ezzel!
CABANIS
Félre ugye kárhozatommal, csak ön legyen boldoggá.
TARANTO
Hogy áll alkunk,
Cabanis?
CABANIS
Szavamat adtam, meglesz.
TARANTO
De mindeddig a jutalmat
elhallgatád, kérj kincset, kérj vagyont és tiéd lesz.
CABANIS
Nem herceg, ez nem
ingerel, ez kis ár üdvömért.
TARANTO
Kívánj tehát.
CABANIS
Van egy érzés keblemben,
mely azt súgja, hogy emberré alkottatám. - Szabadságot, herceg, ezt eszközölje
ki nekem, hogy emberek szemébe nézve mondhassam, én is ember vagyok. A rengeteg
oroszlánja is halálig védi sivatag, de szabad hazáját. Szabadság üdvöm ára.
TARANTO (kezet adva)
Legyen meg.
CABANIS
Holnap, herceg,
holtteste lábaidnál. S akkor levetem a szolga Cabanis mocsok mezét, mert
emberré születtem újra. S most a dologra.
TARANTO
Szerencsét hozzá.
CABANIS (tőrt
véve magához)
Hét órakor gyovonni
megy, és Istenemre többé nem vétkezik.
TARANTO
Hah, Endre! Trónod s
nőd enyém lett.
CABANIS
S enyém a szent, a drága
szabadság.
(Elmennek, Arszlán,
Sanchia jő.)
SANCHIA
Óh, Arszlán! Te ugye meg
tudnál halni királyodért, igen, Arszlán, te meg tudnál, hisz a magyar hű
fejedelméhez.
ARSZLÁN
Istenemre leányka, s ha
tíz életem volna, mind hazámért s királyomért odaadni lenne dicsőségem.
SANCHIA
S ha e földön egy
szerető kebel esdne feléd, ha édesen mosolygna élted minden bája, minden
reménye, te lemondva mindezekről kész volnál a halált választani.
ARSZLÁN
Igen, Sanchia, nem
tartanám különben magamat szerelmedre érdemesnek.
SANCHIA
Köszönöm Arszlán, ezt
vártam tőled.
ARSZLÁN
De miért ily búsan, Sanchia? Máskor,
ha beleunva a világ fáradalmas tengerébe, hozzád jövék elűzni a gond
fellegeit s te lemosolyogtad azokat - kebleden egy szebb, egy mosolygóbb életet
tanultam ismerni és most? Tudja Isten, hogy így látlak, szinte én is
elkeseredem.
SANCHIA
Vannak percek az életben
Arszlán, keserű percek, de őket a sors csak azért adá, hogy édes
perceinket jobban kiemeljék.
ARSZLÁN
Igazad van Sanchiám! Téged is
azért adott nékem az ég, hogy kebled tisztasága angyalként tűnjön fel
előttem e romlott udvar közepette.
SANCHIA
Mondd Arszlán igazán, ha nem
volnék többé, ha a sors irigy hatalma elragadna karjaidból, szent lenne-e
emlékem előtted.
ARSZLÁN
Itt van megint, oly szépen
tudja elmondani a kis hamis, hogy majd könnyeket csal a férfiú szemébe. Már
látom, most nem boldogulunk, én csak a vidám, a csintalan Sanchiát kedvelem,
így inkább távozom.
SANCHIA
Úgy vegyünk tehát búcsút,
igen-igen sokára.
ARSZLÁN
De miért sokára?
SANCHIA
Sokára Arszlán, de nem örökre.
ARSZLÁN
Badar beszéd, maradhatnék-e
egy városban veled, hogy naponkint háromszor be ne szóljak, meglepni az én
Sanchiám mindenik gondolatját, gyönyörködendő tisztaságjokon, ha a rideg
kötelesség tőle elszakaszt.
SANCHIA
Gondolj tehát olykor
Sanchiádra, s ha egykor kiszenvedél, s lelked felemelődik a boldogokhoz,
akkor én foglak fogadni, ismét mosolyogva, vidáman ismét, csakhogy ott többé
nem vonul vész homlokomra. (Az óra üt.) Hah, Arszlán, egy hosszú, hosszú
csókot, melyben a lélek összefon, mely üdvöm előérlete.
ARSZLÁN
Sanchiám, te beteg vagy, mint
ég homlokod, mi lázasan hullámzik a hókebel.
SANCHIA
Úgy - nem, nem Arszlán, én nem
vagyok beteg, lelkem szabad, az égbe vágy. Élj boldogul.
ARSZLÁN
Isten veled, de hová mégy?
SANCHIA
Dicsőbb hazába,
viszontlátig Arszlán. (El.)
ARSZLÁN
Én fel nem foghatom, kis
női szeszély lesz, múló, mint reggeli köd, szép nap előjele.
|