Negyedik jelenés
(Fákkal beültetett sétatér,
kápolnával a színfenéken, messzebbről a királyi terem látszik. Az óra
végső ütései hallatszanak, Cabanis előbbre lép s figyel.)
CABANIS
Öt - hat - hét, az óra eljött,
s Cabanis nem lesz többé a gazdagok ebe, nem fog lehelleni vétket és halált,
ő ember, ő szabad lesz. Jőj Endre, jőj, régi számadásunk
van együtt, ha e vas föltépi élted üterét, meglátjuk a király nem fogja-e
csókdosni a szolga lábporát. S ha majd elédbe lépek Sanchiám, és mondom, nézd
atyádat, ő szabad, mint bárki más, mi kéj lesz karjaiban. De ha kérdeni
fogja, min váltád szabadságodat atyám, azt néki tudni nem szabad, ő jó, ne
tudja meg, mi ördög vagyok. De csitt, ő közelg. Csendesen jő, térdei
ingadoznak, arcát eltakarja, bűneit veszi számba. De csendesen, most vagy
soha.
(Sanchia Endre köntösében s
kalapjában föllép, Cabanis leszúrja.)
SANCHIA
Isten!
CABANIS
Átok reád - ez jól talált és
most szabad vagyok. De mért nem tudok örülni szabadságomnak, lelkemen mázsányi
súly nehezedik. El-el sötét arcok, nincs többé, ki ebként rúgna el. (Megrúgja
a holtat) Esküdtem ugye, esküm oldva van. (Lábát reá téve.) Nézzed a
világ, nézzétek hatalmasok, a szolga egy gyáva test fölött ünnepli
győzelmét, afelett, ki jobb, több akart lenni embertársainál, ki a halált
osztályrészével akarta megcsalni, s a halhatatlanságról álmodott, ha, ha! Mi
nyugalmasan fekszik itt s kinek egy ország szűk volt hatáskörül, azt
megnyugtatja egy ölnyi sír. El rossz fekély, Istennek gondolád magad a teremtés
közepette, két perccel ezelőtt s égi származású arcodat csakhamar a vad is
kerülni fogja. Egy ember elesett s egy ember lett helyette, a mindenség
gyűrűjében ez egyremegy. Mi magas országtudományi okokban keresendik
késő nemzedékek bukásodat, s mi alacsonyan fekszik az, de még egyszer hadd
lássam arcodat, édes a bosszú, ha szomja betölt. (Fölemeli a köntöst s
meredve néz.) Hah! Ördög és pokol! Nem, nem az nem lehet, a sors hatalmi
játsszák ördögi képeiket szemem elébe. - De, én nem álmodok, ez kezem, ez
fejem. - Óh, Isten, tágulj föld, szakadj le ég, hulljatok le örök csillagok, én
gyermekemet meggyilkolám! (Lerogy.) De ő csak alszik, csókommal
ébresztem fel, keblemen melegítem meg hideg kebelét, éltet lehelek márvány
homlokára. Sanchia! Szegény atyád kér! (Felugrik.) Üvöltsetek szelek,
rázzátok meg a földet sarkaiban, dúljatok fel villámok mindent, mi él, s a
feltárt sírokban recsegjetek össze, csontvázak, hisz én a napot öltem meg. (Bágyadtan.)
Vagy minden él, minden örül, csak e purpur sebek beszélik átkomat. Nézz, nézz
le Isten népedre, mi nyomorú az. (Elrohan.)
|