Második
jelenés
(Keskeny szoba, Endre merengve ül egy kőpadon.)
ENDRE
Ismét alkonyodik - éltem egén is alkonyodik a remény, és
vajon fog-e hajnallani újra? Lezárva e szűk boltozatban, mint kelepcében a
királyi oroszlán, egész tetterőmmel, melynek egy ország szűk börtönűr
volt. - Óh, ha egy oroszlán elesik, mi számtalan féreg vesz életet belőle,
de nem oroszlán többé egyik is. - Gilletem, elárulál-e hát te is? - Te, kire
üdvömet bíztam volna - úgy mondj el, Endre, úgy néked bukni kell. Óh, maradt
volna nyitva egy kis út, melyen kibeszélhetném az árulásból, melyen
megmenthetném vigasztaló hitemet beléje. Vajh mi örömmel tenném azt. - De nem,
én nem zúgolódom a sors örök végzése ellen, én nyugodtan lelépek, csak az fáj,
hogy végcsapásodat azáltal küldöd hatalmas ég, kire védelmemet bíztam, pedig
oly kínos csatában elesni, ha nem viszonozhatjuk a halálcsapást. - De ki
jő? Philippa? Mit akarhat ő itt? - (Philippa jő.)
PHILIPPA
Így kell-e önt, király, találnom, álnok barátjától börtönbe
zárva, elhagyatva, míg kebelében a kétségek átkos mérge forr.
ENDRE
Mit kívánsz tőlem,
Philippa?
PHILIPPA
Semmit, királyom,
Gillettől jöttem önt óvni.
ENDRE
Nem, nem Philippa, téged ily
tiszta szándok soha nem vezérle, ha volna kincsem, aranyom, odaadnám, mert
tudnám barátságod alapját. De Istenemre, Philippa, ide rosszul jövél, nékem
nincsen egy kis pénzem is; nincsen hatalmam boldogíthatni egy koldus fiút. -
Menj el azokhoz, kik szolgáknak hivatják magukat, hogy adniok ne kelljen, s ez
álarc alatt bíbort viselnek. Isten veled, Philippa!
PHILIPPA
Királyom, azt hiszi-e, hogy e
kebelben nemesb érzés nem fogamzhatik már? Igen, én óvni jöttem önt
Gilletől, királyom, a könyörület angyala szállott kebelembe, fájt elárulva
látnom önt attól, kinek barátságát erősbnek hivé a világ örök tengelyénél.
ENDRE
El gyáva sajnálkozásoddal
Philippa, én nem kívánok sajnáltatni az emberektől. Óh, vagy annyira
süllyedtem-e már, hogy e gyönge panasz dőre hangjait köszönettel kénytelen
vagyok fogadni.
PHILIPPA
Hitetlenségét megbocsátom,
király, de meg fogja ismérni idővel, hogy Philippa bár kevésbé ékes
beszédű, hűbb barátja mégis magasztalt Gilleténél, - ki önt elzárta
királyom, talán agyrémekkel tölté el képzetét, hogy addig a királyné szerelmét
vadászva, míg ő barátságának árnyába fogódzik, ő hitét kacagva,
trónját s nejét bitorolja.
ENDRE
Ha, ha! Dicső, felséges találmány.
PHILIPPA
Hallgasson meg,
királyom, Johanna megveté a hűtlen barátot.
ENDRE
Valóban első, kinek
hódolatát megveti. El, el tőlem pokol ármányaiddal, - el szemem elől,
hogy mérges lehelleted ne fertőzhesse meg körültem a léget.
GILLET (kívülről)
Be és ki senkit,
értitek, leventék! Büntetés alatt. (Be.)
ENDRE
Most mondd szemébe
vádadat, Philippa!
PHILIPPA
Én ismétlem tehát,
ő áruló!
GILLET
Hah! Ide is találtál
rést, kígyó! El,
ördög, innen, mert elfeledkezném magamról. (Kardjához kap.)
PHILIPPA
Nem, Gillet, innen, egy
talpalatnyit is.
GILLET
Elmondom, Philippa! Nem
szeretném átkos véreddel bemocskolni tettem tisztaságát.
PHILIPPA
Csak úgy, ha ön velem jő,
király!
GILLET
Intettelek, nem hallgatál. (Kidobva
leszúrja.)
PHILIPPA
Gyilkos! - Királyom, ő
elárul!
GILLET
Pokolra tehát veled - díjadat
magad kívántad.
ENDRE (kezét fogva,
jelentősen)
Gilletem - én nem értelek,
kezedben fekszik kulcsa a sötét jövőnek, de én bízom beléd - szívedet csak
az ég ítéli meg.
GILLET
Köszönöm, barátom! Nagy kort
élünk, Endre, mely felett csak óriási erő s rendületlen bizalom
győzhet.
ENDRE
Te merő titok vagy
Gilletem, szörnyű vádakat kohol ellened pokoli ármány, - a külszín oldalán
küzd - és én hiszek beléd, mint gyermek hisz Istenében, nem zúgolódom
hallgatásodon, óh, hisz ha te is elárulsz, akkor testvér őrizkedjék
testvéri öleléstől, mert a lelki barát is áruló lett. - Akkor
bűnposvány e világ, miből menekülni szerencse.
GILLET
Drága Endrém! Kevesek már a
titok percei és akkor ölelésed dicső kárpótlás lesz mindezekért. - De az
emberiség szent nevére kérlek, királyom, el ne hagyd e gyászos helyet, küszöbén
halál leselkedik - el ne hagyd, királyom. Isten veled most, sok munka vár reám
még alkonyatig. -
ENDRE
Gilletem! (Gillet el.)
Ő elment - oly őszintén, oly magasztosan szólt, nem, ő nem lehet
árulóvá, az árulás nem lép oly bátran, nem mosolyg szemében a szilárd öntudat.
- És mégis önkénytelen tolakodtok képzetem elébe sötét ábrázatok, ő
megölte Philippát, Philippa szemében is árulónak merte nevezni. - El-el, sötét
gondolat, tömkelegedben elvész a lélek. - Hah, Johanna!
(Johanna hüledezve jő
Róberttel.)
JOHANNA
Ah, Endre, el akarsz-e
veszteni minket, nem akarod-e másként feloldani az átkos csomót, mint halálos
kardcsapással?
ENDRE
Hogyan, Johanna? Én, ki
szűk börtönbe lezárva, labdaként hányatom a sors hullámitól. (Kívül
zaj.)
JOHANNA
Igen, Endre, midőn Gillet
tőlem megvettetett, bosszút esküvék s bosszúját csak vérem olthatja el. Fölizgatá
a könnyen hívő népcsoportot, éltedet általam veszélyeztetni hazudta, s ím,
a vérengző csorda mint üvölt halálomért.
ENDRE
Iszonyú.
JOHANNA
Igen, Endre, neked csak egy
szódba kerül lecsendesítni őket, s te megölted azt, kit hozzád könyörgeni
küldtem. - (Kint zaj.)
RÓBERT
Ím hallja, királyom, mint
üvölt a nép s büdös lehelletével fejedelmi életet kér.
ENDRE
Hah, Gillet, igaz tehát? -
Most minden világos előttem. - Parancsolj velem, Johanna, én mindent
megteszek, előttem már az élet elveszté érdekét.
JOHANNA
Nyugtasd meg a népet, mely
iszonyú fergetegként, vészthirdetőn tolul a vár felé. Jőj, aztán
velem Aversába, fényes vadászatot adunk ott s egy nemzet színe előtt üljük
a béke második, de szebb s örökfrigyű lakodalmát. Tegyük örömünneppé
koronázásod előestvéjét, mutassuk meg a világnak, hogy két szív, melyet az
ármány oly soká ülde, végre megtalálta egymást s szent frigye örök lesz.
ENDRE
Ah, Johanna, s
előidézhetjük-e ismét az ifjú kebel minden vágyait és reményeit, melyek az
első óta elsorvadának.
(Johanna elmereng.)
RÓBERT
Ígérje meg, királyom, hogy
eljő. - (kívül zaj.)
ENDRE
Ígérem.
JOHANNA
Drága Endrém!
ENDRE
Sötét érzéssel, ah, Johanna,
de ígérem! - Nem remélve többé, mint egykor szebb időkben, oly
fellengző ragyogású hajnalt, de legalább nyugodt és tiszta alkonyatot. Ah,
a remény sugára az elevenen eltemetett koporsójába is lopódzik. - (Zaj.)
RÓBERT
Nyugtassa hát meg az
üvöltő vérkutyákat!
ENDRE (az ablakhoz
fellépve)
Nápoly! Hála készségedért,
mellyel fejedelmed védelmére fegyvert ragadtál, szent záloga ez hűségednek
a vészek napjaiban. De ez egyszer hála az égnek, rémkép volt az egész veszély,
melyet egy áruló idéze elő. Térjetek haza polgárok békességben. Éljen
Nápoly! (Lelép.)
RÓBERT (fellép az ablakhoz)
Bűnhődjék az áruló!
ENDRE
Megelégszel, királyné?
JOHANNA
Köszönöm, Endre, megmentettél
a bódultvérű tömegtől. - Viszonlátig Aversában, Isten veled.
ENDRE
Isten veled! - (Johanna
Róberttel el.) Bűnhődjék, azt mondá, az áruló, s hát áruló-e
Gillet.
(Gilletet
fegyver-ravatalon hozzák be több magyar leventék.)
GILLET
Köszönöm leventék! - Itt
tegyetek le. -
ENDRE
Óh, Isten, Gilletem!
(Reáborul.) Lelkemnek jobb fele, mely e portömeget magasra vezérlé. -
Arcodon a halál sápadása leng, te meghalsz - s én? - Óh, sors! Minek élek én!
GILLET
Hűségem pecsétje, Endre,
e halál-seb. Te megtörted a határtalan bizalmat, elküldéd a népet, mely
védelmedre fölkélt s a véd nélkül maradt barát áldozatul esett.
ENDRE
Istenem! Mi szörnyű
büntetésed, a tátongó sebek mind szívemet érték. Óh, hogy kétkedni mertem egy
pillanatig!
GILLET
Isten veled, Endre, lélegzetem
fogy, hallgasd meg végkérésemet, Aversába ne menj! Vész vár reád ott! Ne menj.
(Int és meghal.)
ENDRE (nyugalommal
fölemelkedik)
Nyugodj békével, hű
barát! Te boldog vagy a pályabérnél, nekünk, ki tudja, meddig kell még érte
küzdenünk. (Int, Gillet elvitetik.) Találtam tehát mégis egy hű
baráti szívet és keblem könnyebb, lelkem emelkedik, hogy az álnok világban
hűt találtam. (Kürt.) Aversába hívsz? Jó, én megyek, ígérkezém. A
jövő eseményeit sötét fátyol födi, de jő idő, mely azokat
feltakarja. Akkor nem marad egyéb az emberek ítéleténél, ez fog határozni
közöttünk, pedig ez vajh mi páros bíró, mely a győzőt díjazza
babérral. (Kürt.) Jól van, jól, én hallok és megyek! (El.)
|