Negyedik jelenés

JOHANNA

Valóban meg vagyok lepetve panaszodon, király, nem tudom, a királynénak nem szabad-e beszélni barátival?

ENDRE

Nem Johanna! Hidd el nekem, ők nem barátid.

JOHANNA

Igen különös. Valóban, király, nőd vendégeit szebben illett volna üdvözölnöd.

ENDRE

Nem úgy, Johanna, tudom én, mint akartak ők téged elcsábítani, a kéjek özönébe ölni lelkednek jobb felét, hogy ők uralkodhassanak.

JOHANNA

De ki mondta ezt neked, vagy puszta gyanúkkal akarod-e kínozni nődet? Valóban, nem tudom, nemzetednél, de a műveltebb országokban rabszolgálónédat nem kellene ily alávalóul gyanusítanod.

ENDRE

Hallgass meg, Johanna! Ládd, a jó Sanchát is e gyalázatos had kimarta fészkiből, agg napjaira nem marad vigasztalása, gyermekei ölébe hajthatni fejét. Óh! Ez szörnyű, ez gyalázatos! Ez az egek bosszúját hívja fel.

JOHANNA

Az aggság szeszélyes, sajnálom őt, de ha nem volt elégedve udvarunkkal, úgy nem tehetek róla.

ENDRE

Tudom én, hogy mindezt nem tevéd te, de ők, kiket barátidnak hiszel.

JOHANNA

Miért hányod tehát azt szememre? Ha Sanchának klastromba tetszett menni, azért már ő eleget élt.

ENDRE

E szókat is ördög sugallta neked, ezek nem a te gondolatid, ő, ki életét gyermeke boldogítására élte át, most kitaszítva azon egy díjtól fosztatott meg, melyért mindazt tevé. Most eljő anyám, s ha látja mindezt, ha látja, mint dúlja fel boldogságunkat a cselszövő udvar, mint alkot magának romjain hatalmat, anyai keble megreped.

JOHANNA

Nem, ő ezt nem fogja látni.

ENDRE

Színlelhető-e a boldogság egy anyai szem előtt és színleljem-e azt, mit kebelem nem érez? Óh, a könny, a gyász színelhető, de nem a boldogság.

JOHANNA

Endre!

ENDRE

Látom Johanna! Jobb feled megindult, hallgasd meg sugallatát, távoztasd el őket magadtól, még most kibontakozhatsz az átkos kötelékekből. Kössünk újra egy szent, egy örök frigyet keblemen.

PHILIPPA (belépve)

A pipereasztal készen áll. (El.)

JOHANNA

Sietnem kell. Öltözködési órám eljár! (El.)

ENDRE

Öltözködési órád eljár, Johanna, de életboldogságod mentve lesz. (Kürt.) Ah, Istenem! Anyám jő. - Óh, bosszú, rémképedet miért nem idézhetem elő, hogy uraljon lelkemen, melyet a kétségbeesés sápadása szárnyal át. (Ki.)