Negyedik jelenés

(Fákkal beültetett sétatér, kápolnával a színfenéken, messzebbről a királyi terem látszik. Az óra végső ütései hallatszanak, Cabanis előbbre lép s figyel.)

CABANIS

Öt - hat - hét, az óra eljött, s Cabanis nem lesz többé a gazdagok ebe, nem fog lehelleni vétket és halált, ő ember, ő szabad lesz. Jőj Endre, jőj, régi számadásunk van együtt, ha e vas föltépi élted üterét, meglátjuk a király nem fogja-e csókdosni a szolga lábporát. S ha majd elédbe lépek Sanchiám, és mondom, nézd atyádat, ő szabad, mint bárki más, mi kéj lesz karjaiban. De ha kérdeni fogja, min váltád szabadságodat atyám, azt néki tudni nem szabad, ő jó, ne tudja meg, mi ördög vagyok. De csitt, ő közelg. Csendesen jő, térdei ingadoznak, arcát eltakarja, bűneit veszi számba. De csendesen, most vagy soha.

(Sanchia Endre köntösében s kalapjában föllép, Cabanis leszúrja.)

SANCHIA

Isten!

CABANIS

Átok reád - ez jól talált és most szabad vagyok. De mért nem tudok örülni szabadságomnak, lelkemen mázsányi súly nehezedik. El-el sötét arcok, nincs többé, ki ebként rúgna el. (Megrúgja a holtat) Esküdtem ugye, esküm oldva van. (Lábát reá téve.) Nézzed a világ, nézzétek hatalmasok, a szolga egy gyáva test fölött ünnepli győzelmét, afelett, ki jobb, több akart lenni embertársainál, ki a halált osztályrészével akarta megcsalni, s a halhatatlanságról álmodott, ha, ha! Mi nyugalmasan fekszik itt s kinek egy ország szűk volt hatáskörül, azt megnyugtatja egy ölnyi sír. El rossz fekély, Istennek gondolád magad a teremtés közepette, két perccel ezelőtt s égi származású arcodat csakhamar a vad is kerülni fogja. Egy ember elesett s egy ember lett helyette, a mindenség gyűrűjében ez egyremegy. Mi magas országtudományi okokban keresendik késő nemzedékek bukásodat, s mi alacsonyan fekszik az, de még egyszer hadd lássam arcodat, édes a bosszú, ha szomja betölt. (Fölemeli a köntöst s meredve néz.) Hah! Ördög és pokol! Nem, nem az nem lehet, a sors hatalmi játsszák ördögi képeiket szemem elébe. - De, én nem álmodok, ez kezem, ez fejem. - Óh, Isten, tágulj föld, szakadj le ég, hulljatok le örök csillagok, én gyermekemet meggyilkolám! (Lerogy.) De ő csak alszik, csókommal ébresztem fel, keblemen melegítem meg hideg kebelét, éltet lehelek márvány homlokára. Sanchia! Szegény atyád kér! (Felugrik.) Üvöltsetek szelek, rázzátok meg a földet sarkaiban, dúljatok fel villámok mindent, mi él, s a feltárt sírokban recsegjetek össze, csontvázak, hisz én a napot öltem meg. (Bágyadtan.) Vagy minden él, minden örül, csak e purpur sebek beszélik átkomat. Nézz, nézz le Isten népedre, mi nyomorú az. (Elrohan.)