4
BÁRÓ HUSZÁR (BOÉR) JÓZSEFNEK
Rodostó, 19. martii 1761.

A Felséges királynénk itt lévő ministerinek engedelmiből írok.

Kedves lelkem öcsémuram, adja a mi megváltónk, hogy ezen levelem találja kegyelmedet friss jó egészségben.

Kedves öcsémuram, az elmúlt esztendőben tizenötödik septembris datált levelét csak a szíveknek vizsgálója tudhatja, mely szívesen vettem, annál is inkább, hogy igen későre vettem, és csaknem esztendőre, amely irtóztató idő a válaszvárásnak, és ha Abafája Amerikában volna, a választ későbbre nem lehetett volna vennem. De az anxietast, amelyben addig voltam, bőven megjutalmaztatta ked, a hozzám való atyafiságos szeretetével, amelyet örömmel látom a ked levelében, és amely egynehány fonttal súlyosabbnak tészi terhét kedtől való elrekesztésemnek. De a keresztet nem válogatni, hanem hordozni kell.

Azt írja kedves öcsémuram, hogy aki kedves társától megvál, nemcsak a pecsétje és köntöse, hanem minden világi dolgok feketévé válnak. Engedje meg ked, hadd mondjam meg atyafiságos szabadsággal az erről való gondolatomat, gondolom, hogy kednek minden jóakarói helyben hagyják.

Kedves öcsémuram, az Isten olyan ritka jó erkölcsű társát vette el kedtől magának, akiről holtig kell emlékezetet tenni, a holtig való imádsággal, belső gyászolással és olyan szomorúsággal, amely az Isten akaratjával ne ellenkezzék. E' pedig belső szokás és kötelesség, amelynek mindenkor kell tartani. A külső szokás, amely a gyász, azt véghezvivén minden ahhoz tartozandó móddal, szükséges-é, hogy ked magát a holtig való gyászra ítélje, és gyászával a gyermekeinek holtig való szomorúságra okot adjon? Csak énnekem a ked fekete pecsétje nehéz, hát azoknak az ártatlan lelkeknek fekete színt látni mindenkor egy olyanon, akiben vagyon minden gyönyörűségek és örömök! Bizony ki-ki jónak tarthatja annak az országnak a szokását, ahol a főtiszteknek nem szabad gyászolni, mert ők azt mondják, hogy a főtisztek a fejedelem és az ország emberei, és nem a magoké.

Azt írja ked, hogy gyermekkorbéli üsmerőseit ked is eltemette, valamint én, és hogy a teremtésünk földje jó sükeres volt. Adjunk hálát Istennek, aki eddig megtartott. A ked élete sokkal drágább az enyimnél, mert a ked élete a ked gyermekié és sok özvegyek, árváké. De öcsémuram, nevettem a ked mondását, hogy a kenyérben sokacskát hintettek volt előnkbe, vagy nem voltunk nagy étküek, mert abból igen kímélve enni, hogy tovább tartson, és az élet hosszabbodjék, az igen subtilis csalárdság volna.

Kedves öcsémuram, már most látom, hogy az Isten szereti Abafáját, mivel plebánusa vagyon (de mindenkor elhágy ked valami kis circumstantiát). Hogy ha a régi nagy kőtemplom-é a plebánia vagy más, mert talám tudja ked, hogy ott egy kis nénje fekszik kednek. Kérem öcsémuramat, ne sajnálja a tiszteletes plebánus uramat köszönteni, akinek szent imádságiba ajánlom lelkemet, és akinek egy drága litániát küldök.

Igen köszönöm öcsémuramnak, hogy megírta a kedves öcsémuraimnak esztendejeket, de hogy a kedves húgaimét is akartam megtudni, előre meg nem tudtam gondolni, hogy abban vagyon egy kis indiscretio. De micsoda könnyű annak megbotlani, aki a szokást nem tudja. Talám bocsánatot is várhatok, mert a tudatlanul való cselekedetet nem tulajdonítják véteknek.

Kedves öcsémuram, ne sajnálja ked köszönteni a kedves ángyomasszonyt, akinek jó egészséget kívánok, és igen alázatason arra kérek, hogy azt ne bánja másszor, ha olyan gyönyörű szép kis vendég érkezvén Abafájára, azt nékem megírják; ezt szeretem már én. Öcsémuram, az első leveliben azt írta volt ked, hogy Sándor öcsémuram Szőllősön vagy Terebesen fog megházasodni; a másodikában, hogy ángyomasszony egy kis fiacskával megszaporította a Huszár-familiát. Régen tudom azt, hogy a Maros vize hathatósabb a szőllősi víznél. Azt írja öcsémuram, hogy ángyomasszony várja Terebesről az atyjafiait. Tudom, hogy ott sokszor látta egy Prinyinek a temetésit barátok temploma előtt, tudom, a históriáját tudja. Lehetetlen, hogy meg ne nevezzem ángyomasszonynak a Prinyi urakot, akiket üsmértem, talám valamelyiket maga is üsmérte. Az öreg Prinyi Imrét, a főispánt, meg más ifiú Prinyi Imrét, Prinyi Andrást, Prinyi Jánost, ezek egy testvérek voltak, Prinyi Farkast, Prinyi Miklóst és a fiát, Lászlót, még egy ifiú Prinyit, a keresztnevére nem emlékezem; lehetetlen talám, hogy valamelyiket ne látta volna.

Köszöntse öcsémuram, a drága Kriska kedves húgomat, akit a lelkemben hordozok, és akinek megújítom kérésemet, hogy érettem imádkozzék, mind éltemben, mind azután. Azt pediglen megtiltják Sándor kedves öcsémuramnak, hogy azt nevesse vagy vizsgálja, hogy a húgom sokáig marad-é a templomban, ha későn fekszik-é le, ha az olvasóját koptatja-é, a könyvit szaggatja-é. Azt a húgom megengedi, ha őkegyelme a Márta életét követi, de őkegyelme se vizsgálja, ha a húgom Máriáét vette magának, mivel innét is pártját fogják, Kriska optimam partem elegit.

Köszöntse öcsémuram a kedves jókedvű Storophila Zsuzsi húgomat, akiben az Isten szeretete lakik, és aki oly ártatlanságában is szereti a keresztről olvasni. Hogy a húgomnak megtetszett a könyvem, a' nékem elég vigasztalás. Én is megvallom együgyűséggel, hogy azt kívánom, hogy még kereszt légyen.

Kedves József öcsémuram tudom, hogy nincsen otthon, a tanulásban foglalatoskodik. De öcsémuram, nem volna-é jó József öcsémuramnak még más ugyanolyan hasznos nyelvet megtanulni, valamint a deák nyelv. Hová lehet pedig szükségesebb nyelv, mint a német nyelv, amelyre mindennap szüksége lehet, akármely tisztségben légyen, és amely oly alkalmatosságokban lehet, hogy nagy szerencséjivé fordul. Annál is inkább, ha hadi szolgálatra adja ked, amelyre gondolom, hogy kednek is szándékja vagyon, mert ugyanis gyönyörűséggel lehet a gazétákban olyan erdélyi uraknak neveket olvasni, akik a hadakban vannak, azt ohajtanám, hogy az öcsémuram neve is azok között volna.

Kedves öcsémuram, a' bizonyos, hogy a gyermekkori dolgot igen megtartja az elméjiben, de az is bizonyos, hogy én, ha idősb vagyok is kednél, de a ked emlékezete sokkal idősebb az enyimnél, és csudáltam, mint emlékezik ked a hét esztendős korában lévő dolgokról. Hogy lehetett volna azt nékem meg is gondolnom, hogy legkisebb ideája lenne kednek rólam, annál is inkább, hogy úgy leírjon ked, valamint egy képíró. A szürke ló, a fürjészet, a sütőház jól jut eszembe. De kednek, hogy jutnak eszében? De hogy jut ked eszében, és miért nem felejtette el ked százszor a sütőházban való embertelen cselekedetemet, amelyet megvallom, hogy reá nem emlékezem. Immár azzal több rossz cselekedetimet tudom, talám azért inkább is jutottam kednek esziben, de bár jóért lett volna, és ne olyan rosszért, amelyet már most bánom, mert tudom és kérem öcsémuramat, hogy bocsássa meg, és ne kívánjon bosszút állani. De apropos, a konfirmációról azt írja ked, hogy nem emlékezik, hogy megbérmálták-é vagy sem. Abban teljes bizonyos lehet ked, hogy nem. Ha ked olyan gyermekkori dologról jól emlékezik, és a bérmálásról nem, az a bizonyos jele, hogy ked nincsen megbérmálva, addig nem is lehetett ked, valamíg az iskolában Kolozsvárra ked nem ment. Hogyne emlékeznék ked az akkori dolgokról? Mindezekből azt lehet kihozni bizonyoson, hogy ked, ha a hetedik szentséget felvette is, de a másodikát még nem. Adjon hálákot ked az Istennek, hogy eddig ki nem vette kedet, mert a' bizonyos, hogy egynéhány héttel hosszabb mulatása lett volna kednek a purgatoriumba. Kérem azért kedet, hogy felvenni el ne mulassa, eddig is csudálom, hogy aziránt valami kis skrupulusa nem volt kednek. Jaj! de talám se az öcséim, se a húgaim nem bérmáltattak. Adja az Isten, hogy azt olvassam a ked leveliben, hogy meg van ked bérmálva az egész familiájával.

Kedves öcsémuram, nem tudtam, hogy még több háláadással is tartozom a szegény apánknak, és hogy gratiát nyert volt nékem, de a gratia meg nem talált. Ha megtalált volna, nem volnék most itt talám. De ne csudáljuk-é az Isten rendelésit, aki nem akarta, hogy feltaláljon? Mert ha akarta volna, purgatoriumba lettem volna is, feltalált volna. Én ennek előtte húsz esztendővel sollicitáltam volt a gratiát az itt lévő ministernél, de csak a' volt a felelet: nec nominetur in vobis! Kedves öcsémuram, amely Istennek eddig gondja volt reám, azután sem hágy el. Már ezután kevesebb rakás kenyérrel érem bé, mint eddig, csak az Istennek szentelhessem ezt a kevés ideig tartó életemet. Mi kell egyéb, csak az Istent kell éheznem és szomjúhoznom, aki az Istennel bé nem éri, az igen fösvény, mondja egy nagy Szent. Én itt sokkal magánosabb életet élek, mint egy mikházi barát, mert ők egymással társalkodhatnak, beszélnek, de énnékem nincsen senki is. Ha egy olyan nagy hatalmas király, akinek szüntelen való udvarlói voltanak, mégis azt mondotta: respice in me, et miserere mei, quia unicus et pauper sum, hát én bezzeg inkább elmondhatom. Azt elmondhatom, hogy unicus vagyok, de azt nem mondhatom, hogy pauper, mert az Istent megbántanám, mivel az a pauper, aki minden szükségestől megfosztatott. Nem is tudom, miért szokták mondani: nihil habenti nihil deest, e' csúfos mondás, de ezen a meg más mondáson az elme megnyugszik, hogy akinek az elég nem elég, annak soha semmi nem elég.

Kedves öcsémuram, azon panaszolkodik ked, hogy savanyó borai termettek, oh! mely édesek azok Abafáján, és mely keserűek nékem itt az édes borok! A ked gabonás házát az idén meg nem szaporíthatom, se az asztogokat, mert most akartam volna búzát küldeni, de az emberek, akiknek olyan fekete búzájok vagyon, nem akartak adni, tartván attól, hogy elegyes ne légyen másféle búzával, amely könnyen megtörténik, mikor nyomtatnak. Mert itt nem csépelnek, hanem szánforma vastag deszkával nyomtatnak. A szán eleiben két lovat fognak, aki hajtja, a szánra ül, hogy nehezebb legyen, és így egyszersmind a búza is ki van nyomtatva, a szalma is igen apróra törődik, vágódik; mondom vágódik, mert a széllyes, vastag szánforma deszkák egészen bé vannak alól verve kovákkal, amely könnyű dolog, mert a deszkák lágy fából vannak. Az egész országban minden ló, marha azt az apró jó szalmát eszi. Úgyis már az idén már csak ősszel vetné el ked a búzát, azért mihent a búza érik, és aratnak juniusnak a közepin, ha azt érem, magam szedek a violaszínű búzából, akkor tudom, hogy nem lesz elegyes. A hétszer hozó szőllőmagból sem küldhetek, venigét küldhetnék, de nem lehet a levélben tenni, hanem a magjából annak idejében küldök. Hanem a paketumba gyapotmagot küldök, amelyet a kertben el lehet vetni aprilisnek a vége felé, de a sok esőt nem szereti. Küldök tisztító seprűnek a magját, amely kis apró veres magok, azt is akkor vetik. Itt a mezőn vetik, mert sok van, ott a kertben vethetni; olyan magos, valamint a török búza, a levele éppen olyan, igen ritkán kell vetni. Küldök még ugorkamagot; amikor szokták, ezt is olyankor kell vetni. Az idevaló nem olyan vad, mint ott nálunk, nem csipkés, hanem sima, mind igen hosszú, mind vastag s egészséges. Itt a csecsszopó gyermekek azzal élnek nyárba. A magok között találkoznak gyűrűben való vagy pecsétnyomó kövek; azután küldök ugyan a magok között három kigyónyelvet, amely igen nagy raritás, Málta szigetiből hozák, csak elhiszem, hogy vagyon valami haszna, de én nem tudom. Az egyiket ángyomasszonynak, a kettejét a két húgomnak. Legyetek okosak, valamint a kigyó és együgyűek, valamint a galambok.

Azt írja öcsémuram, hogy irigyelve olvasta, micsoda szép metszetlen lovak vannak itt. Bizony nemcsak irigyelni, hanem csudálni azoknak szépségeket, amelyeket a képíró le nem írhatná. Sok országbéli szép lovakat láttam, de egy sem hasonlít ezekhez, mert ugyan örömmel, aviditással és csudálva nézheti az ember őket és imádhatja teremtőjeket, mert ezek mind ama filagra munkák a többihez képest. De meg hogy tanítják itt azokat a nagy jámborságra, szelidségre, a nagy gravitásra, hogy mikor valamely pompás alkalmatossággal látja az ember azokot a drágán felöltöztetett lovakot, akik nagy csendességgel hordozák nagyfejű urakot, ők az olyan nagy csendességű lovakot szeretik. Ki a pompákban olyankor ha valamely paripa meg találná magát nyeríteni, a' bizonyos, minden becsületit elvesztené, soha többé pompára nem vinnék, mert a török utálja a lónyerítést, kivált maga alatt. Talám ugyan azért nem is nyerítnek itt a lovak. Hát még öcsémuram, miképpen látnak itt a nagy urak istállóiban a lovakhoz, azt csak a' hiheti el, aki látta, micsoda nagy kényeztetéssel, micsoda szorgalmatossággal, micsoda nagy tisztasággal bánnak itt vélek, hogy az ugyan bálványozás. Azért mondják a franciák, hogy itt vagyon a lovak paradicsomja, és az asszonyok pokla.

Öcsémuram, lehet-é olyannak, akinek csak egy pénz ára esze légyen, olyan absurdus okát adni annak, hogy miért nem nyerítnek itt a lovak. Nem tudom, micsoda régi monumentumból vonta ki azt a szép titulusát, de azt tudom, hogy ebben az országban a nemességet nem üsmérik, annál is inkább a Libanum hegye között, ahonnét való, ott mind olyan nemesek vannak, valamint történt egy prímással Magyarországban. A prímás egynéhány urak előtt beszélleni kezd az eleiről, az atyjáról, hogy micsoda nemesember volt. A többi között egy tréfás úr monda a prímásnak: a' való nagyságos uram, hogy a nagyságod atyját az egész falu tudta, hogy micsoda nemesember volt, mert minden csudálta, mikor estve visszátért a mezőről, mint fénylett az armálisa a hátán. A prímás csak elmosolygatta magát, a breviariumot vette a kezében. Az oda való nemzetet coptoknak híják, a tartomány igen sovány, a lakosok igen szegények, igen sok katolikus vagyon közöttök, a Szentszéket üsmérik fejeknek a vallás dolgában. Ott ám a lovakat nem látni, jobb is lett volna annak a libanusi grófnak nemtudommal felelni, mintsem irtóztató okot adni, hát úgy itt a lovak mind monstrumok volnának.

Azt írhatom hírül, hogy a húsvét ihon vagyon, egyik böjtből a másikában kell szállanom, mert itt tavasszal kételenségből való mértékletességet kell tartani; főképpen mikor a másféle keresztények is böjtölnek, valamint most történt, mert semmit nem árulnak. A mészárszék üres, de az idevaló ember hat árán sem adná el bornyúját, ha megtudja, hogy megölik. Hanem az a reménségem vagyon, hogy közel vagyon a törökök böjtje, akkor bővebb a mészárszék, mert a' való, hogy nappal igen keményen böjtölnek, alusznak is, hanem étszaka esznek viradtig. Úgyannyira, hogy egy szegény török, amit esztendeig szerzett, egy holnap alatt elkölti. Akkor pediglen az ő missionariusok, a dervisek, azok prédikállanak. Azok olyanok, mint nálunk a barátok, fejérben járnak, az övökön egy rettentő olvasó, amelynek mindenik szeme olyan nagy, mint egy dió. Ezeket mind szenteknek tartják, mert meg nem házasodnak. Ezek is egynéhányféle szerzetből állanak, az egyik szerzet istentelenebb és csalárdabb a másikánál, mindenik csak kötélre való. Hogy megrövidítsem a levelemet, lehetetlen, hogy meg ne írjam, mint jártam egy dervissel.

Egykor egy pappal messze kimentem sétálni, aki tudott törökül. Egy híd mellett leülve egy dervist találunk. A dervis felkél, hozzám jő, azt kérdi tőlem, ha van-é pénz nálam? Egy polturát akarok néki adni alamizsnában, el nem vészi, hanem azt mondja, hogy adjak néki egy izlotot, amely harminc poltura. A dervis elvészi, én megkérdem, ha visszáadja-é, ígéri, hogy visszáadja. Azután elkezdi a rettentő sok áldást, az izlotot pedig szüntelen az orcájához köszörülte; látta, hogy nehezen várjuk végit a sok berbitelésinek, ő is már elfáradott volt, elhagyja. Akkor a páter kéri visszá az izlotot, de a dervis azt feleli: várjatok, mert még a jova hátravan az áldásnak. Újontában elkezdi a sok zűrzavar áldást, és akkor az izlotot csak a szakállához súrolja. Azt is elvégezvén, a páter kéri visszá az izlotot. A dervis azt feleli, hogy: gondoljátok meg, hogy az az izlot egy hitetlennek erszényiben visszámégyen, a'már az én szent szakállomhoz ért, azt visszá nem adhatom. Nem lehetett nem nevetni csalárdságát. Ő is nevette, mint reá vett.

De már azt is meg kell mondanom, hogy Mahumet mint rendelte a böjtöt. Az ő doktori tanítják, hogy Mahumet böjtöt akarván rendelni az övéinek, a mindenhatóhoz felment, és azon kérte az Istent, hogy vegye gondviselése alá az ő népit, és tiszteletire hatvannapi böjtöt fog rendelni közöttök. A mindenható elfogadta, és jóváhagyta. Mikor leszállott volna az égből, a harmadik égben találta a Krisztust, aki kérdette tőle, hogy mi dologban volt a mindenhatónál. Mahumet mindent megmondván, a Krisztus mondotta néki, hogy sokat ígértél, azt a tiéid soha meg nem tartják. Mahumet ismét felmégyen, és azon kéri az Istent, hogy a böjt hadd légyen ötven napig való. Az Isten azt jóváhagyja. Mahumet ismét a harmadik égben találván a Krisztust, elébeszélli, hogy mit végzett volna. A Krisztus mondotta néki, hogy: a te híveid azt az ötven napot soha meg nem tartják, én az enyimeknek csak negyvenet rendeltem, mégis nehezen tartják. Mahumet ismét felmégyen, és kéri az Istent, hogy engedjen el még húsz napot. Az Isten arra is reá állott, és úgy harmincat böjtölnek. A Krisztus pedig miért vagyon csak a harmadik égben? Azért, hogy mikor a mennyekben akart menni, úgy találkozott, hogy egy gombostő volt a köntösiben, a mennyekben pedig semmi földi dolog nem mehet.

Az anyánkról való kérdésemre, hogy öcsémuram meg nem felelt, könnyen elítélhetem az okát.

Azt írja öcsémuram, hogy a fiatfalvi atyafiak igen elholtak, elfogytak, Abafáján pedig hálá Istennek szaporodnak a Huszár Mátyás fiai. Amely Béldi János úrról írja ked, hogy üsmérhettem, úgy tetszik, hogy akit én üsmértem, Pálnak hítták, és idősebb volt nálamnál.

Kedves öcsémuram, ilyen formában minden üsmeretségből kifogytam Erdélybe, nem is emlékezem már másról, egy nagy úron kívül, aki ha még él, sokkal öregebb nálomnál. Méltó is mind a hosszú életre, mind az úr nevet viselni, és akinek a kedvesebb erkölcse a kegyesség volt. Én Kemény Simon urat tudakozom, ha él-é még. Ne sajnálja megírni öcsémuram.

Lelkem öcsémuram, annak igen örülök, hogy a könyvemet vette ked, de még annak inkább örülök, hogy ked azt ítéli, hogy másoknak is hasznára lehet. Arról már nem gondolkodhatom, mert a providentia jó kézhez juttatta. Énnékem még több spirituális könyveim is vannak, amelyeket szívesen kívánnám, hogy hazámban másoknak lelki hasznokra lehetnének, ha ked szabadságot ád reá, én azokat béküldeném. Ide gyakorta jőnek szebeni kereskedők. Az első könyvet az itt lévő követ nagy jóakarattal elküldötte, az Isten áldja meg, azt is mondotta, hogy akármikor küldjem hozzája a levelemet, elküldi. Én is assecuráltam, hogy soha más úton nem írok, hanem azon a fő úton, amelyen a lelkem üsmereti is megnyugszik, de átallom azt a jó úri követet búsítanom a könyvekkel, azonkívül is a postán nem lehet. Mindazonáltal azon ügyekezem, hogy a kereskedőktől elküldhessem a követ engedelmével, hogy a fő úton vehesse öcsémuram. De akármikor légyen a béküldés, csak azon kérem öcsémuramot, hogy addig tartsa meg mind őket, amíg nem írok öcsémuramnak, hogy melyiket kinek adja.

Kedves öcsémuram, tudom, hogy kednek egyik szíves kívánsága a', hogy én is a Felséges fejedelmünknek a hívei között lehetnék. Abban bizonyos légyen öcsémuram, hogy alázatos legkisebb hívének tartom magamat, erre mind az isteni, mind az emberi törvény kötelez, ha szinte olyan szerencsétlen vagyok is, hogy a kegyelmes égnek kapuján kívül kell lennem. Ezt annál is inkább elhiheti ked, hogy semmi más ok nem mondatja velem, hanem csak az igazság.

Úgy tetszik, hogy a hosszú epistolának egyszer csak véginek kell lenni, és arra vigyázni, hogy unadalmas ne legyen. Noha bizony nehéz, mikor elvégezem, mert úgy tetszik, hogy mindenik levél nékem az utolsó levelem. És kérem, hogy a kötelességgel megegyező atyafiságos szeretetből még éltemben ki ne rekesszen, a szentséges atyánk tartsa meg kedet kedves familiájával együtt, és ajánlom magamat kedves lelkem öcsémuramnak atyafiságos szeretetében és
maradok
alázatos szolgája, bátyja
Mikes Kelemen m. pr.