1.
Gallipoliból, Anno 1717. 10. octobris.
Édes néném! Hálá légyen az
Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15.
septembris indultunk meg. A fejdelmünknek Istennek hálá jó egészsége volna,
hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török
áer elűzi. Édes néném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is
megijedett volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne
félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a
másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el,
némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy
reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy
többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a', hogy itt vagyunk
egészségben. Mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott
ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a
hajóban az a szüntelen való rengetés, hánkodás a főt elbódítja, a gyomrot
felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embereknek, aki a bort meg nem
emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két
első nap, de azután úgy kellett ennem, valamint a farkasnak. A fejdelmünk
a hajóból még nem szállott vala le, hogy egy tatár hám, aki itt exiliumban
vagyon, holmi ajándékot külde és a többi között egy szép lovat, nyergelve. Itt
a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban
szeretem itt lenni, mintsem a hajóban. Édes néném, a kéd kedves levelit vagyon
már két esztendeje hogy vettem; igazat mondok, hogyha az esztendő egy
holnapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áerrel
élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. De minthogy egynehány száz mélyfölddel
közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kédnek engemet
szeretni. Én pedig ha igen szeretem is kédet, de többet nem írhatok, mert úgy
tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék.
|