4.
Drinápoly, 7. novembris 1717.
Így szeretem, édes
néném, hogy elűzze kéd azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen
akkor vettem a kéd kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Megmondjam
kédnek, hogy hová mentünk? Ahhoz a világiképpen való szerencsés és boldog
kalmakányhoz, aki a császár leányával hál, amikor lehet. De annyiban nem
irigylem szerencséjit, mert azt mondják, hogy nem szép. Azt elhiheti kéd, hogy
nem láttam. Azt is elhiheti kéd, hogy nem kívánom úgy látni, valamint azok a
kappan formában herélt emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy
gyönyörűség a császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett
megválni a gyönyörűséges szép feleségitől ennek a kalmakánynak,
amidőn neki adták a császári leányt. A szívbéli szeretet nagyobb a
gazdagságnál; nemcsak a gazdag házaknál lakik a jó házasság. Édes néném, tudom,
hogy megcsúfol kéd, és azt mondja kéd nekem, hogy úgy beszéllek a házasságról,
valamint a vak a világosságról, aki tudja, hogy vagyon világosság, de nem
tudja, hogy micsodás a világosság. De ha szinte a kéd kis szája megnevet is
érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja, hogy nem kell a
kedves szegény feleséget a kedvetlen, de gazdag feleségért elhadni. Hát nem jól
mondom? Nem beszéllek hát a házasságról, úgyis itt attól kétszáz mélyföldnire
vagyok. Azt kell hát kédnek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott,
nagy pompával fogadott. Majd két óráig beszélgetett az urunkkal, egy szép
paripával meg is ajándékozta, mikor pedig el akart tőlle búcsúzni, a
felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a barátságok,
mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez, úgy a határjában
volnék. Még semmit sem tudunk abban, amiért idejöttünk, de félek attól, hogy a
mi hadakozásunk füstben ne menjen, mert a török örömest megbékéllik, ha
megverik. Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az Isten akaratjára kell
hadni magunkot, ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkot.
De azt elhiszi-é kéd,
hogy nehezen szokhatom ehhez az országhoz. Való, a törökök bennünket szeretnek;
semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi bántódása nincsen. De az idegen
nemzetnek nehéz itt, mert semmi üsmeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet
a keresztényt nem utálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához
híjjon bennünket; bizony nincsen is az a nagyra vágyodásom, hogy valaki magához
híjjon. Mert ugyanis miért? Ott ád egy pipa dohányt, egy fincsa kávét, azután egy-két
szó után a hosszú hallgatás. Mikor pedig a füstölőt előhozák, már az
arra való, hogy el kell vakarodni a háztól. Azt ugyan talám meg lehetnek
kérdezni a gazdától, hogy mint vannak a kéd gyermekei, de azt kérdezni, hogy
mint vagyon a kéd felesége, azt nem jovallom senkinek, mert botokkal kisérnék
ki a háztól. Itt a gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem
volna a világon. Micsoda nyájasságért kívánhatja hát valaki a török barátságot,
hanem csak éppen valamily haszonért. A' való, hogy a nyelvnek nem tudása is
okozhatja a hozzánk való idegenséget, mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel
ahhoz, akivel nem tudunk beszélni, mint akivel kimondhatjuk magunk gondolatját.
Még eddig, édes néném, igen-igen keveset tudok törökül. Nem tudom, ezután mint
lesz, de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három szónál, akit
tudok, talám tudósabb nem leszek. Mert nem lévén semmi társalkodásunk a
törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, és így nem látom semmi
módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint vagyok. Ítélje el már kéd,
hogy ha kell-é ész három szót megtanulni és megtartani? Itt még igen új
vendégek vagyunk, amikor pedig jobban megüsmerem a dolgokot és a várost, akkor
többet írok. És arra kérem kédet, hogy szeresse kéd ezt az új vendéget. A
restséget félre kell tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.
|