22.

Jénikő, 28. decembris 1718.

Aztot még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kédnek tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony. Mert sokan viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet, és az olyanokot csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy asszonyállatnak. (Ne szóljunk az asszonyok ellen!) Elég a', hogy azzal az úri asszonnyal inkább eltöltheti kéd az időt, mintsem a görög kérácákkal. Az asszony maga mulatságot nem indít, mert tél felé meg kezd sárgulni a fának is a levele, de a vigasságról beszélni igen szereti, főképpen a tavaszi idejében való dolgokról. Azt írja kéd, hogy az asszony orcáján olyan idős korában is megtetszik, hogy ifiú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni. De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné kéd megtudni, hogy miért annak az úri asszonynak az orra fekete és orcája fejér? Ezt a mesét mindjárt megfejtem kédnek. Az attól vagyon, hogy már házos lévén meghimlődzött. Azt tudja kéd, hogy az úri asszonyokot másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket. Nyernek is rajta sokszor, mint Birtók a csíkban. Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokot gyűjtöttek essze, ki egyet, ki mást jovallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon. Egyik a többi között azt jovallotta, hogy meg kell aranyozni az orcáját. Ennek a voksát bévették, és levélarannyal bétapasztották, és eleven képet csináltak belőlle. E' meglévén, egy ideig annak úgy kelletett maradni, de azután csak le kelletett venni az aranyat, mert aranyas orcával, elítélheti kéd, hogy nem lehetett járni; és a piros orca csak inkább tetszik, mintsem az aranyas. De már a' volt a mesterség, hogy vegyék le. A sokféle víz le nem mosta, hanem tőheggyel kelletett lassanként lefeszegetni az aranyat. Az orcájáról mégis mind leásták, de az orrára inkább odaszáradott volt, azért nehezebb is volt a munka. Végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem jovallom senkinek, hogy megaranyaztassa az orcáját. Immár tudja kéd, hogy miért fekete annak az úri asszonynak az orra, de azt nem tudja kéd, hogy holnap a vezér szembe akar lenni a fejdelemmel, csak magánoson.

Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a bujdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene. Megválik, mint végzi, mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt még mi is tőllök várunk. Aki pedig hatalmasabb az erősebb, és az kötheti meg pénzzel a török urakot. Ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint olyanokot, akik mindenkoron készen vannak a kérésre, de az adást nec nomainetur in vobis. Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal ruhásabbak nem vagyunk, sem én, se más. A mi urunknak pedig természete a', hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom, soha semmit nem kértem, édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi nemesemberhez a' nem illik, aki jobban szereti szükségben lenni, mintsem kérni. Az én hivatalom a', hogy szolgáljam híven, és hagyjam az Istenre a többit. Egy erdélyi nemesember felől nem lehet nagyobb gyalázatot mondani, mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-é kéd, hogy most csakhamar egy leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, mikor leszen az a szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakadalmom olyan közél volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kédet, de úgy, ha az egészségire vigyáz.