55.
Rodostó, 18. augusti 1724.
Édes néném, ha tudná kéd micsoda nagy búba vagyok, megesnék
a kéd szíve rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát
főzhetnének véle. Gondold el, édes néném, már két naptól
fogvást az urunk nincsen itt, kilenc mélyföldnire ment vadászni, odalészen vagy
két hétig; engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a
cselédekre. Csak bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném, szánj, ihon vadászni nem mehettem, mindennap
Zsuzsihoz kell mennem, foglyot nem lőhetek, csak Zsuzsival kell
beszélgetnem. Micsoda nagy büntetés e' nekem! Bárcsak egy holnapig
tartana a büntetés. De akármeddig tartson, de addig úgy
búsulok, hogy majd meghalok örömömben. A minap
Zsuzsival beszélgettünk, hogy mint lett a házassága, és hogy ennek előtte
másfél esztendővel nem gondolta volna, hogy grófné legyen belőlle
(noha jó erkölcsiért megérdemlette). Elég a', hogy a
beszélgetés közben elébeszéltem neki, hogy micsoda csúfos és szerencsés
házassága lett egy asszonynak; kédnek is elébeszélem, hadd teljék az
idő.
Franciaországban egy városi gazdag
bírónak az íródeákja megszeretvén egy leányt, megkéri, és a lakadalomra napot
rendelnek. Ott
pediglen közönségesen az a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a
tánc estig tart, és estve mennek a templomban az esketésre, és onnét az
ágyban. Elég a', hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és
ebéd után táncban viszi a mátkáját, aki is a tánc közben, örömiben vagy
miképpen, egy kis szelet talált bocsátani. Az íródeák azt
meghallván, elszégyenli magát, és az a kis szél úgy meghidegítti benne a
szeretetet, hogy a táncot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy
ellene mond a véle való házasságnak, és férhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti kéd, hogy micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a
követséget; mások pedig neveték a deák együgyűségét. Elég a', hogy a bíró másnap megtudván, hogy miben múlt el a
házasság, hivatja az íródeákját, mindenképpen eleiben adja oktalan
cselekedetit, hogy egy olyan csekély dologért, amelyet csak nevetni
kelletett volna, a házasságot félbenhadta. A bíró látván,
hogy nem akarna magában szállni és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel a
leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá, hanem menj el
házamból. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája
mégyen. A leány azt nagy szerencséjinek tartván reá áll.
A bíró csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén,
csak keveset lakhaték a feleségivel, és sok pénzit, jószágát a feleséginek
hagyá. Aki is azután Párizsban ment, és ott úriasszony módra kezde élni.
Minthogy szép volt, egy öreg gazdag generális megszereti, és
elveszi. De eztet is csakhamar kiszólítják a világból, és ez' is mindenit a feleséginek hagyja. No már nagy úri és
gazdag asszony lett belőle csakhamar. De még a szerencse feljebb vitte
mert Casimirus király letévén a lengyelországi királyságot, Párizsban ment
lakni, és ott meglátván a mi szerencsés asszonyunkot,
megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak titkos felesége legyen. Az
asszony nem törődvén azzal, ha királynénak nem hítták
is, mert valóságosan az volt, ha titkon is.
Mindezekből megláthatjuk,
édes néném, hogy mely csudálatos úton vezettetünk, ha szinte az utat nem
üsmérjük is, és hogy gyakorta a szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint
a mi titkos királynénkkal történt. Mert ugyanis ki ne gondolta volna, hogy az a
kis szél holtig való ártalmára ne legyen. De nemhogy
ártalmára, de a' tette szerencséssé, és anélkül csak
alacson rendben maradott volna, és az a kis szél vitte őtet a szerencsének
partjára. De nem jovallom mindazonáltal a leányoknak, hogy az olyan széltől várják szerencséjeket, mert az ilyen példa talám soha meg
nem történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt mondom, hogy
csak az olyan szélre volt érdemes. Úgy tetszik, mintha
az a fráter csak a szélnek csinált lakadalmat, ugyan csak azzal is maradott.
Amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, megérdemli,
hogy a leányok sok babot és retket egyenek, és úgy megfüstöljék, valamint a sódort.
Tudom, hogy kéd is erre ítéli őket. Édes néném, itt most
én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet, hol jól, hol rosszul,
hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is ballagok véle együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint kellene, és csak
akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom; a' bizonytalan, és most kellene
jó lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak azt kell tehát
mondani, édes néném, maradok a kéd rossz szolgája.
|