112.
Rodostó, 8. aprilis 1735.
Amitől tartottunk,
abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma
közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek
lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten
mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját
annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda
halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk
bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk
szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi
szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az
örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra
jutottunk. Ki sem lehet mondani micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt
miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban
írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett
szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte
azáltal megszaporítom is keserűségemet.
Úgy tetszik, hogy az
utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény
mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás
szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott
első aprilisig. Aznap pedig a hideg erősen jött reá, és annál inkább
meggyengítette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem
mehetett a templomban, hanem a közelvaló házból hallgatta a misét. A mise után
amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből,
mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden
hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta
mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el
nem mulatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmulassanak. Mindennap
szokott órában felöltözött, ebédelt, és lefekütt, noha alig volt el, de mégis
úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában. Szerdán délután nagyobb
gyengeségben esett, és csak mindenkor alutt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint
vagyon, csak azt felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csötörtökön
igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy
buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották,
de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét
óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha
akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége
lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett
reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a
szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után
reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy
gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit,
amidőn a szemei felnyiltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen
az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten
vigasztaljon meg minket.
|