38
Rodostó, 23. augusti 1720.
Hogy a kéd kisujja
meggyógyuljon, azt igen szükséges kédnek megtudni, hogy mi négy napig elhadtuk
volt Rodostót, és négy mélyföldnire voltunk savanyúvizet innya. De azt
elsőben meg kell kédnek írni, hogy mivégre ittuk a savanyúvizet. Ide nem
messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélyessége és hosszasága lehet tizenöt
ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban
megferednek; negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek
szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harminc szekeret meg
lehet látni a sár körül, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek,
nem különben, valamint a sertések. Mikor a sárból kimennek, ítélje el kéd,
micsodások, mert nem egyéb, hanem kemény fekete sár, amelyben erővel kell
lemenni. A lakosok, nem tudom, honnét vették, de azt tartják, hogy igen
hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem
abban az ocsmány sárban a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy
megmondhassam, hogy sárban hevertem. Nyárban pedig a bialoknak igen kedves
mulató helyek az a sár. De a görög papok, azért hogy egynehány polturát
nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni, mert
másként nem használna. De a' még nem elég, mert ebből az utálatos sárból
kikelvén, a tradició szerént és a Hypocrates parancsolatjából a savanyúvízre
kell menni, abból harmadnapig kell innya amennyit lehet, hogyha azt akarja
valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint kristály.
Mi is tehát a föld népinek
régi bévett szokását akarván követni, odamentünk, és ott találtunk legalább
kétszáz férfit, asszonyt és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi
alkalmatosságot sem mulatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a
vizet is meg kelletik szentelni, mert anélkül nem volna hasznos. A víz
kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztot felzavarván,
sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy odaérkeztünk, elkezdettük az italt, és
egy nagy üst tele volt vízzel a tűzön, mert melegen kell innya, és sokan
voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném, éppen a sárhoz illik,
mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy
olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de amikor megkóstoltuk, lehetetlen volt
egy cseppet elnyelni, mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal
lassanként, egymásra való nézve, mindenikünk megivutt harmadnapig tizenkét
ejtelnit belőlle, némelyik többet, mert aki legtöbbet iszik, aztot
legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innya, és addig szüntelen kell járni
vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette
végben, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor
érzette, hogy a víz munkálodni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti kéd,
hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mint fog nékünk használni ez a
szentelt savanyúvíz, ha nem használ sem törődöm rajta, mert jó egészségem
vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt, az egyike rosszabbul vagyon
utána, a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle
betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen nincs
fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és
azt nevette, hogy mi mind vendégeskedünk. Édes néném, Istentől jó
egészséget kívánván kédnek, maradok kédnek legkisebbik szombati szolgája.
|