44
Bujukálli, 24. junii 1722.
Édes néném, éppen nem kell
nevetnünk. Nézze kéd, honnét írok, meglátja kéd abból, hogy vagyon abban
valami. Abban a' vagyon, hogy ide három mélyföldnire kelletett jőnünk, és
a várost elhadnunk a pestis miatt. Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk
sátorok alatt egy nyomorú falu mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a
faluban egy nyomorult udvarházban, vagyis majorban vagyon szállva. A városban a
pestis egészen elhatott, vagyon olyan nap, hogy másfélszáz embert is
eltemetnek. Közöttünk még senkit nem temettek, noha a cselédek közül
kettőn is volt pestis, de kigyógyultak belőlle. Mindazonáltal már
tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész
háznépestől. A' való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút
nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenül nevetünk. Ugyanis ocsmány
nyavalya ez: reggel jól vagyon az ember, estvefelé megbetegszik, és
harmadnapjára eltemetik. Kéd
iránt is nagy félelemben vagyok, mert tudom, hogy kéteknél is nagy a pestis. De
már ebben benne vagyunk, úszni kell, amint lehet, és mindenekfelett bízzunk az
Úrban, mert el nem hágy bennünket. Így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó
magyaroknak a bujdosásban is bujdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek
az Istennek bujdosó fiához. Ezután hogy lészen dolgunk, Isten tudja. Eszterházi
úr nincsen velünk, Rodostóhoz közél egy rétre ment szállani sátorok alá a
feleségivel. Többet nem írhatok, mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban
vagyunk. Az Isten tartson meg bennünket, az életére és az egészségire vigyázzon
kéd. Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kédet,
mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kédnek, hogy Bercsényi úr az
asszonnyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már nálunk
laktanak, annak az öreg úri asszonynak az ágyékán valami kis dagadás volt,
mindjárt azt gondolta, hogy talám pestis. Senkinek nem szóllott, még csak az
asszonyoknak sem mondotta meg. Valamely orvosságot sem mért kérni, hanem a jó
buzgó asszony estve, mikor lefekütt, az ágya mellett való szentelt vízzel kente
meg a dagadást, mindaddig, valamég el nem oszlott, és mindenkor nagy titkon. És
csak akkor mondotta meg az úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával,
hogy pestis volt. Az ő áitatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget
nevettünk. Egy keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.
Majd elfelejtettem volna
kédnek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz való színű köntöst
felvettük, mert mindnyájan feketében vagyunk, a fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda
állapotban vagyunk, a' bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, ha szinte senki
haláláért nem viselnők is.
|