46
Rodostó, 11. octobris 1722.
A pestis, Istennek hálá,
teljességgel megszünvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást,
és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy
ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd
között, mint itt vagyon, akik magokot nem tudják úgy oltalmazni, mint az
okosabbak. Elhitetheti kéd magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan
örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadul. Csak mi
tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokot töltöttünk ott el, mert azt le
nem lehet írni, és menél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb
háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és
megszabadított az elméjű inségből, amely se nem könnyebb, se nem
kisebb. De talám elmondhatni, hogy súlyosabb a testi inségnél, mivel akármely
bővségben és jó állapotban legyen a test, de ha az elme nem vidám és nem
csendes, a test is ahhoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakot
látunk olyanokot, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis
kedvetlenek, mert az elméjeknek vagyon valamely bajok. Ellenben pedig látunk
olyanokot, akik ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az
elméjek helyben lévén, mindenkor vidámok és jókedvűek. Sokkal nagyobb
tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és hogy egy óráig való bú
és törődés sokkal nehezebb az egynapi kapálásnál. Mindezeket csak azzal
fejezem bé, hogy mindenkor csak az Isten segítségit kell kérnünk, akár az
elménk legyen nyughatatlanságban, akár a testünk ínségben, de őhozzája
folyamodjunk, egyedül ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis
igen megdézmálta a városiakot, nem is emlékeznek reá, hogy ebben a városban
ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén. De Istennek hálá, megszünt, és mi
itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném kéd levelit. Isten tartson meg, édes
néném, mi még nem nevetünk.
|