47
Rodostó, 15. aprilis 1723.

Édes néném, micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy elfelejtettem kédnek megírni a szegény Horvát Ferenc halálát. Vagyon már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen tudja kéd, de azt is tudja kéd, hogy egy emberséges embert vesztettünk el, aki hatvankilenc esztendős korában is igen frissen bírta magát, és mindenkor jókedvű volt; nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette volna is a maga hazáját, mert aki 43 esztendőt tölt idegen országban, azt is elfelejti, hogy hová való. De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és hogy a szemit bé ne húnyja egy úri asszony, aki ifiú lehetett volna Ábrahám idejében, de mostanában hatvankilenc esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orcáját, azért hogy valamely gondolatokot ne okozzon. Mindezekből észreveheti kéd, hogy Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomás fogy, és mintegy olvad. Azt tudja kéd, hogy ilyen idős korban is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalványodott, és maga is veszi észre, hogy nemsokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb beszélgetése a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja mennyországot, mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másikánál, de mit árthatna Magyarországból mennyországban menni. Elég a', hogy amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt gondolom, hogy az örökös hazájában megyen most minden órán. Kit adjunk azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék kéd addig felőlle, és írjon kéd valami híreket, mert itt semmit nem hallunk.