52
Rodostó, 18. februarii 1724.

Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kédnek válaszát. Tudom, hogy kéd is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennek előtte húsz esztendővel írta kéd, de hogy ne fillentsek, ennek előtte húsz nappal. Nem tudom, hol sétált annyit a tengeren. Mégis azt írja kéd, hogy már ideje volna kéd látni elmennem. Azt én is szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren, talám halva vinnének kédhez, és káposztát főzetne kéd velem. Több napokot is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon; az itt valókon pedig éppen nyomorúság. Azért tegye le kéd egy kevés ideig azt a kívánságát, szeressen kéd, ha nem lát is, és elégedjék meg kéd a leveleimmel. Azt írja kéd, hogy nem emlékszik reá, hogy még másszor is megírtam volna kédnek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon, amiképpen magyarázta kéd, mert kéd csak azt tartja, hogy jobb a házasság a penitenciatartásnál. A' való, hogy' most gyönyörűségesebb, de nem minden férfiú és asszony mondaná azt. De amég aztot valaki jobban megmagyarázza, én addig azt a különbséget találom a penitencia és a házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással, bánással kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végezik. Akinek nem tetszik, magyarázza másképpen.

Édes néném, ha nem üsmerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja kéd, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért, mert a jó szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jószívű leányokot. A többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem hogy éhel haljon meg. Azért a tömlöcben vetették, és semmi ételt, se italt nem adtanak nékie, senki véle nem is beszélhetett, hanem csak éppen a leányát bocsátották hozzája, de aztot is mindenkor jól megvizsgálták, hogy ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlectartó látván, hogy két hét múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöcben, a tanács eleiben megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó egészségben él. A tanács arról beszélgetvén, parancsolja a tömlectartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony leányát is jobban megvizsgálja. A tömlectartó ezeket végbenviszi, de az asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhel. A tömlectartó azon csudálkozván, gondolkozik magában, hogy miképpen lehet az. Azt végezi el magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál, mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöcben. Másnap a rab asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlectartó is a rejtekhelyre megyen, és akkor látta meg, hogy mivel élt annyi ideig a rab asszony, mert mindennap a leánya tejivel élt. A tömlectartó előbeszélvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát, és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját. A tanács azt csudálván, és nagy dicséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jótéteményiért a város jószágából megajándékozza. A jószívű asszonyt kétezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között többet találunk. Megbocsásson kéd, hogy ezt találám mondani. Azért most nem is írok többet, hanem jó egészséget kívánván, maradok kéd szolgája.