53
Rodostó, 28. junii 1724.
Annak igen örülök, hogy olyan hosszas betegség után az ágyat el kezdi kéd
hadni, és az egészség meg akar kéddel békélleni. Édes néném, ha békéllik
kéddel, meg nem kell többé haragíttani, hanem kedvit kell keresni, és gyakran
meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harminc esztendeig a kéd
szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség bocsánatot kérni azért, hogy
annyi ideig nem írhatott kéd. Mikor valami nem az akaraton múlik el, hanem
valamely más alkalmatlan akadályon, akkor könnyű, és tartozunk is
megbocsátani. Talám nem volna szükséges megírni, hogy micsoda örömmel olvastam
a kéd régtől várt levelét. Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy
három levelemre választ nem adott, mert az alkalmatlanságára lett volna. Annak
pedig örülök, hogy oly igen fogja kéd pártját az asszonyoknak, mert abból
észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én azt, hogy ne
legyen jószívű asszony, de ritka, és a férfiak között több jószívű találkozik.
Egy neápolisi király a királyné házában menvén, a királyné zsinort csinált. A
király kérdette, hogy minek csinálja a zsinort. Arra csinálom ezt a zsinort,
felelé a királyné, hogy tégedet megfojtsam véle. Ezt a király tréfának vélte,
de másnap a tréfa valóságra fordult, mert ugyan meg is fojtották. Édes néném,
az ilyent ne tegyük a jószívű asszonyok köziben, talám inkább tegyük a
vadállatok társaságában.
Nemcsak a közönséges renden lévők között találunk jószívűeket, de
még a fejdelmek között is, amely ritka. Dom Antonió, egy portugalliai király,
látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és szerencsétlen való
hadakozását, kéncsinek és hadának fogyatékját, eltökéllé magában
Franciaországban való menetelét, hogy ott a királytól segítséget nyerhessen.
11. Lajos király udvarában érkezvén, királyi módon fogadák, és Lajos szép
igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené. De alkalmas idő múlva
látván, hogy csak a biztatással tartanák, újontában szorgalmaztatni kezdé
kérését. Lajos nem akarván se megszomorítani, se valósággal megvigasztalni, azt
felelé mindazokra, hogy a burgundiai herceggel való hadakozás volt az oka, hogy
annyira halasztotta a segítségadást. Dom Antonió csak az ígérettel maradván,
ismét kezdi sürgetni a dolgot. Lajos akkoron világoson kiadván a választ,
megvallá, hogy tőlle nem kell semmit várni, és hogy amely segítséget
ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz kétségben ejtvén a portugalliai
királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen válasszal országában visszátérni,
készebb lett volna inkább akármely veszedelemre adni magát. De minekelőtte
kimenjen Franciaországból, két levelet ír: egyet a fiának, aki az országára
viselt addig gondot, és meg mást a francia királynak. Amely levelet egy úrnak
adja kezében, hogy a királynak adja meg, amidőn az udvartól távul leszen,
és azután csak titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a
levelet vévén, a nagy urakot esszegyűjté és a levelet elolvastatá
előttök, amelyben panaszolkodik Dom Antonió a dolgainak rosszul való
folyásán, mondván, hogy minden segítségtől megfosztatván, másnak nem
tulajdonítja, hanem bűneinek, amelyekért az Isten reá bocsátotta haragját,
és ha visszámenne, az Isten a népére is terjesztené büntetését. Hogy pediglen
oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómában megyen, és onnét
Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és a népére az Isten
irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszerítti az egész országot, hogy a fiát
királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek.
Ez a levél az ifiú fejdelmet és az egész tanácsot megkeserítté, de
engedelmeskedni akarván a királynak, az ifiú fejdelmet azonnal királyoknak
koronázák. Azalatt Lajos király is megolvasván levelét, azon a szíve megesék,
és mindjárt Dom Antonió után külde, hogy térítenék visszá útjáról, és megparancsolá,
hogy segítséggel vinnék visszá az országában és királyi székiben. Dom Antonió
szomorúsággal vévé ezt a hírt, tartván attól, hogy könnyű volt letenni a
királyi pálcát, de már sokkal nehezebb lészen aztot felvenni. Mindazonáltal
Portugallia felé veszi útját a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal,
előre általlátván, hogy talám a fia ellen lészen szükséges hadakozni,
akinek is odaengedte volt koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni
könnyen. Ilyen gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első
városában érkezvén, micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész
udvarával ott várta volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borulván, néki
visszáajánlotta a koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetitől
őtet meg ne fossza. Ezt az ifiú királyt csak annak előtte két héttel
koronázták vala meg, aki is mihent meghallotta az atyjának visszá való térését,
azonnal eleiben mene. Dom Antonió csudálkozván a fia cselekedetin, hogy egy
olyan ifiú fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát, hozzája való
szeretetiből, gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mintha
egészen néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát.
Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a jelenvalókot
könnyhullatásra ingerlé, mivel a fiú arra kénszerítti vala az atyját, hogy ülne
a királyi székiben, az atya pedig arra kéré a fiát, hogy abból le ne szállana,
és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekszik vala egyik a másikát
meggyőzni, amely viaskodás mind a meggyőzőnek, mind a
meggyőzetettnek dicsőségekre fordula. Végtire az atya a fia sok
kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székben visszáüle, és
nagy pompával mene bé Lisbonában. A nép nagy örömmel áldván mind az atyát, mind
a fiát.
Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon kéd szebbet, énnekem
tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor alatt, mert
már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet itt hadtanak a ház
gondviselésire. Erre, tudom elmondja kéd a verset: bátyám itthon maradjon, mert
ő nem udvaros. Ámbár úgy legyen, mert jobban töltöm itt az időt, még
jobban tölteném, ha hosszabb leveleket írna kéd, mert még a nyúl farkánál is
rövidebbek. Szeret-é kéd, visel-é kéd gondot az egészségre? Én többet nem
írhatok, úgy alhatnám.
|