55
Rodostó, 18. augusti 1724.
Édes néném, ha tudná kéd micsoda nagy búba vagyok, megesnék a kéd szíve
rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát
főzhetnének véle. Gondold el, édes néném, már két naptól fogvást az urunk
nincsen itt, kilenc mélyföldnire ment vadászni, odalészen vagy két hétig;
engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a cselédekre. Csak bátyám
itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném, szánj, ihon
vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem, foglyot nem
lőhetek, csak Zsuzsival kell beszélgetnem. Micsoda nagy büntetés e' nekem!
Bár csak egy holnapig tartana a büntetés. De akármeddig tartson, de addig úgy
búsulok, hogy majd meghalok örömömben. A minap Zsuzsival beszélgettünk, hogy
mint lett a házassága, és hogy ennek előtte másfél esztendővel nem
gondolta volna, hogy grófné legyen belőlle (noha jó erkölcsiért
megérdemlette). Elég a', hogy a beszélgetés közben elébeszéltem neki, hogy
micsoda csúfos és szerencsés házassága lett egy asszonynak; kédnek is
elébeszélem, hadd teljék az idő.
Franciaországban egy városi gazdag bírónak az iródeákja megszeretvén egy
leányt, megkéri, és a lakadalomra napot rendelnek. Ott pediglen közönségesen az
a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a tánc estig tart, és estve
mennek a templomban az esketésre, és onnét az ágyban. Elég a', hogy az íródeák
vígan volt ebéd felett, és ebéd után táncban viszi a mátkáját, aki is a tánc
közben, örömiben vagy miképpen, egy kis szelet talált bocsátani. Az íródeák azt
meghallván, elszégyenli magát, és az a kis szél úgy meghidegítti benne a
szeretetet, hogy a táncot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond
a véle való házasságnak, és férhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti kéd,
hogy micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget; mások pedig neveték
a deák együgyűségét. Elég a', hogy a bíró másnap megtudván, hogy miben
múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, mindenképpen eleiben adja oktalan
cselekedetit, hogy egy olyan csekély dologért, amelyet csak nevetni kelletett
volna, a házasságot félbenhadta. A bíró látván, hogy nem akarna magában szállni
és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel a leánynak ellene mondottál,
énnekem gondom lészen reá, hanem menj el a házamtól. Azután a bíró megmondja a
leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája mégyen. A leány azt nagy
szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de
öreg lévén csak keveset lakhaték a feleségivel, és sok pénzit, jószágát a
feleséginek hagyá. Aki is azután Párizsban ment, és ott úriasszony módra kezde
élni. Minthogy szép volt, egy öreg gazdag generális megszereti, és elveszi. De
eztet is csakhamar kiszólítják a világból, és ez is mindenit a feleséginek
hagyja. No már nagy úri és gazdag asszony lett belőle csakhamar. De még a
szerencse feljebb vitte, mert Casimirus király letévén a lengyelországi
királyságot, Párizsban ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés
asszonyunkot, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak titkos
felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak nem hítták
is, mert valóságoson az volt, ha titkon is.
Mindezekből megláthatjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton
vezettetünk, ha szinte az utat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a
szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal
történt. Mert ugyanis ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig való ártalmára
ne legyen. De nemhogy ártalmára, de a' tette szerencséssé, és anélkül csak
alacson rendben maradott volna, és az a kis szél vitte őtet a szerencsének
partjára. De nem jovallom mindazonáltal a leányoknak, hogy az olyan
széltől várják szerencséjeket, mert az ilyen példa talám soha meg nem
történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt mondom, hogy csak az olyan szélre
volt érdemes. Úgy tetszik, mintha az a fráter csak a szélnek csinált
lakadalmat, ugyan csak azzal is maradott. Amely deákból az olyan szél kifújja a
szeretetet, megérdemli, hogy a leányok sok babot és retket egyenek, és úgy
megfüstöljék, valamint a sódort. Tudom, hogy kéd is erre ítéli őket. Édes
néném, itt most én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet, hol jól,
hol rosszul, hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is ballagok véle
együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint kellene, és csak
akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom; a' bizonytalan, és most kellene jó
lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak azt kell tehát mondani, édes néném,
maradok a kéd rossz szolgája.
|