56
Rodostó, 15. septembris 1724.
Édes néném, ha semmit nem írt volna is kéd az utolsó levelében az egészség
felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér, mert a kéd
levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a kéd okos és nyájas
leveleit, főképpen mikor jó kedvünk van. De csak azért haragszom, hogy
némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem írhatna kéd nekem, és olyan
örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért írok rövid levelet, hogy hamarébb
vehessem a kéd válaszát. Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud
olyat írni, hogy tessék. Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de
a' csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel
tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a kéd veres
orcája, hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket
írni, mint kéd, amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jóízű
étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem mérém, nehogy azt mondja
kéd, hogy a káposztához hasonlíttom a kéd levelit (de meg ne haragudjunk). Ha
szinte ahhoz hasonlítanám is, mit vétenék véle. Csak azért is azt mondom, hogy
a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és
téjfellel béborítatott káposzta, amely távulrul úgy tetszik, mint egy kis
ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst
fedelet, alatta drága fűet lehet találni.
Erre, tudom, azt mondjuk,
csak a káposzta neki. Azt ne csudálja kéd, mert egy nagy könyvet akarok írni a
káposztáról. Legelsőben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem
tudom mi okból, az orvos doktorokot a városból kitiltották, és kétszáz
esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De elég-é, ha
azt mondom, hogy erdélyi címer. Hogyha pedig a könyvem elkészül, azt akarom,
hogy a többi híres auctorok közi számláltassam, mert ugyanis, ha az aranyról,
ezüstről és egyéb metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért
ne írhatnék a káposztáról, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta
éhgyomornak. Minthogy már a gyomros matériában elegyedtem, talám követem még
egy darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, némelykor a
kancelláriákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban, azért ma
amint észreveszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok. Azért is jutott
eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város, amelyet Sybaris
városának nevezték. Ott a lakosok olyan torkosok valának, hogy nagy ajándékokot
adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb-újabb ételeket tudtak kigondolni, és
olyan nagy kényességben éltenek, hogy a városban nem szenvedték az olyan
mesterembereket, akiknek zörgéssel kelletett dolgozni, de sőt még
kakasokot nem tartottak, azért hogy fel ne ébresszék álmokból. Lehet-é, édes
néném, ennél kényesebb élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna
ebédre, mint laktanak volna; a' való, hogy vannak olyan barátok, akik jól
tarthatták volna, de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott
volna. De hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony megett egy milliumot,
mégsem zsírosodott meg a foga. A híres Cleopátra egyszer azon vetekedett
Antoniussal, hogy melyik adhat közüllök drágább ebédet. Antonius mondotta, hogy
ő adhat három vagy négyszázezer forintos ebédet. Cleopátra felelé, hogy a'
mind semmi, és másnap egy millium érőt előtte megeszik. Antonius azt
lehetetlennek tartván, Cleopátra másnap ebédre híja Antoniust. Az egyik
fülbenvalóját leveszi, és ecetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván, az
ételben teszi, és egyszersmind megeszi, és mondja: Antonius, látod-é, hogy én
megettem egy millium érőt. Édes néném, dicsérjük-é azért Cleopátra
asszonyomot? Csudálom, de nem dicsérem, de ha azt nem cselekedte volna, nem
volna mit írnom kédnek. Édes néném, meg ne egye kéd így a gyöngyeit, mert
bujdosók vagyunk. Ha az a királyné úgy bujdosott volna, mint kéd, talám ő
sem cselekedett volna olyan drága bolondságot. A' való, bolondság, de annak a
bolondságnak tizennyolcszáz esztendőtől megmaradott a híre.
Csaknem minden bolondság
ezen a világon, hát az ilyen miért volna alábbvaló a többinél. Nagy Sándor
nagyobb bolondságot cselekedett, mert a világot akarta bírni; egynehány millium
embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő is csak úgy holt meg,
valamint egy koldus. A halál előtt mindenik egyenlő volt. Hát a' nem
volt-é bolondság attól a római polgármestertől, akinek a városon kívül
egynehány udvarháza lévén, és mindenike külön-különféle módon volt felékesítve,
mindenikében különös udvari cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát
készítettek mindennap, úgy hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart
és konyhát talált. Hát Vitellius római császár felől mit mond kéd, aki egy
pástétomot csináltatott ebédjire, amely csak fácánnyelvvel volt tele, ötven-
vagy hatvanezer tallérában került. E' nem volt-é bolondság? Hát Cájus császár,
aki lova istállóját úgy felékesítette, valamint a maga házát, és annak udvari
tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban, aranyos árpát adtanak enni,
és némelykor ebédre hítta, valamint egy királyt hívutt volna ebédre. Az ilyen
nem bolondság-é? Ne féljen kéd, nem írok több bolondságot, hanem valóságot,
hogy szívesen szeretvén kédet, maradok.
|