58
Rodostó, 13. decembris 1724.
Azt írod, édes néném, hogy
ha gyakrabban írnék, gyakrabban venné levelemet. A' való, s igaz, de mit írjak?
Írjam-é azt, hogy haragszom, de ki ne haragudnék, mikor azt írja kéd, hogy már
kédből lehetne pap, úgy megtanulta kéd a levelemből az egyházi
szokásokot. Lesz még olyan idő, hogy bosszút állok ezért. Micsoda szép
idő volna az, amikor az asszonyokot felemelnék a papságra, bezzeg akkor
volna jó idő, akkor látnánk új rendtartásokot. Oh! máris örülök annak az
időnek, mintha abban volnék. Már előre ellátom, hogy a
nagyböjtből igen kicsidet csinálnának, vagy talám kitörölnék a
kalendáriumból, és annyi idővel meghosszabbítanák a fársángot, úgy hogy
mikor most hat hét a fársáng, akkor tizenhárom lenne, oh boldog idő! A
hetedik szentség akkor az első helyre tétetnék, oh szerencsés idő! Az
elválasztás akkor könnyű volna, és csak egy dologra vigyáznának, nem úgy
mint most, oh kedves idő! Hát mit mondjak a gyónásról, mert nem tudok
ítéletet tenni felőlle, ha eltörölnék-é vagy sem. Mindazonáltal, ha jól
meggondolom, hogy az asszonyok szeretnek mindent megtudni, azt ítélhetem, hogy
talám meghadnák, és hogy a penitencia rövidebb volna, de oh mely hosszú volna a
gyóntatás. Mert oly papné keziben akadhatnék, aki mindent meg akarván tudni,
száz kérdéseket tenne, aki még a gondolatokot is meg akarná tudni, de meg
ellenben könnyű penitenciát adna. Oh! édes néném, mint várom azt az
időt! De talám sokáig kell várnom, és addig el is temetnek, azután
asszonyomék, ha soha papok nem lesznek sem bánom.
Vajon elhinnék-é azt
nálunk, hogy micsoda melegek járnak itt most, de kivált meleg esők és sok
mennydörgések. Kéd legalább higgye el, mert nem hazudok, nyárban sem hallunk
nagyobb, se több mennydörgéseket, mint most. De a' derék állapot, hogy
igen-igen ritkán esik itt le a mennykő. Tudom, hogy sokféle és csudálatos
erejét hallotta kéd a mennykőnek, de talám csudálatosabbat nem hallott
kéd, mint amelyet én olvastam, mikor eszemben jut, mindenkor nevetnem kell,
nevesse kéd is. Rómában egy francia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések
voltanak, asztalnál lévén a feleségivel, és az ablakok hogy nyitva voltanak, a
mennykő általmegyen a házban, ki-ki megijed, de semmi kárt nem tett. Amikor
pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki kéd, hol? És
minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tenni a kezét, de asztal
után maga is elfokad nevetve rajta, amidőn észreveszi, hogy a mennykő
megperzselte. Gondold el, édes néném, hol kereskedett, és ki ne nevetné eztet?
Most jut eszemben, hogy egy
kérdésire meg kell kédnek felelnem: én annak egyéb okát nem tudom, hogy miért
eszünk húst pénteken, amidőn azon a napon esik karácson, hanem hogy azt a
szokást az ánglusok kezdették, azért hogy az évangyeliumban a' vagyon írva,
hogy az ige testté lett, és idővel azt a szokást másutt is bévették. Hát a
franciák sok helyeken, karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony
napig, szombatokon a húst megeszik, azért hogy azon időkben a boldogságos
szűz gyermekágyban fekszik. Sok ideje vagyon már annak, édes néném, hogy
mi is a bujdosásban fekszünk. Ezt az esztendőt tudjuk, hogy csaknem
egészen itt eltöltöttük, de azt nem tudjuk, ha nem töltjük-é itt a másikát is. Mely
szép dolog, hogy az ember nem tudja a jövendőt, mert ha tudná, még
előre kétségbenesnék, de nem tudván bízik, és reménli, hogy úgy fordul
dolga, amint kívánja. Nincsen e világon hosszabb tánc a baráttáncnál, és csak
azt kell járnunk mindaddig, amég vonják. Csak az Isten egészséget adjon, úgy
legyen, amint neki tetszik, mert szép dolog az egészség. Azért arra vigyázzon
kéd, és írjunk gyakrabban.
|