66
Rodostó, 29. Octobris 1725.
Ma a szegény Bercsényi úr
látogatására voltunk, aki is olyan állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak
éppen abban különbözik, hogy az ágyban fekszik és nem a ganédombon. Mert
nincsen olyan rész a testiben, amelyben valami kis épség volna, a lábaiból a
víz kifolyván, a rothadás szállott belé. Megesik az embernek a szíve rajta,
amikor látjuk, hogy metélik le a rothadt húst a szárairól, és amidőn halljuk
jajgatni és ordítani a nagy fájdalomban. Úgy tetszik, mintha a régi
martiromokot látnám a kínokban. A' bizonyos, hogy ki sem mondhatom kédnek, hogy
micsoda irtózással kell azt látni. Hát még micsoda kínban vagyon az, aki azt
szenvedi. De a test fájdalmival a lélek gyógyul. És az irgalmas Isten az ő
lábaiban tette a purgátoriumot, meg akarván menteni a másvilágon
lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménség életéhez, hogy is
lehetne, amidőn mind belől, mind kívül rothadni kezd. A testamentumát
már megcsinálta. És a szegény Zsuzsit ítélje el kéd, hogy micsoda szomorúságban
vagyon, de azt el lehet hinni, hogy nem marad nyomorúságra. Minthogy e' szomorú
levél, azért most nem is írok többet, mert a szomorú levélnek igen rövidnek
kell lenni.
De hogy teljességgel a
szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely valósággal
megtörtént. Egy úri embernek ifiú és szép felesége lévén, gyanakodott reája,
noha semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De hogy jól megtudhassa, egy
pohár vizet viszen a feleséginek, mondván, hogy azt meg kell inni. A szegény
asszony reszketve innya kezdi, amikor félig megitta volna, az ura elveszi a
szájától, és maga megissza a többit, mondván: énnekem is utánad kell menni. Az
asszony azt meghallván, mindjárt megijed azon, hogy étetőt ivutt, és az
ijedség olyan nagy volt, hogy mindjárt beteggé kezd lenni és hánni. Azonnal
papért küld, és az atyjafiait is esszegyűjteti. Amidőn mindezek az
ágya körül volnának, az asszony mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és
amidőn elvégezi, mondja hogy azért tette azt a gyónását, hogy halála után
is az ura ne gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura
az ágyhoz megyen, és megöleli a feleségit, és felszóval mondja néki, hogy ne
féljen, mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanóságot
akarta megtudni, ha igazán való-é vagy sem. Akik a házban voltanak, és a beteg
halálán siránkoztanak, ezt meghallván a szemeket megtörlik, és örülni kezdenek.
A szegény asszony is semmi valójában való betegséget nem érezvén magában, el
kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve, és a félelem is lassanként
kimenvén az elméjiből, az ágyból felkél, és jól érzi magát. A többi ezt
látván, a szomorúság örömre fordul, vacsorához ülnek, és virrattig isznak. Mit
mond kéd erre? A gyanóság való, hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az
ilyen próbával, nem jovallom mindennek, mert hátha az asszony is legelső
alkalmatosságkor az olyanért bosszút állana. Kéd ítéletire hagyom, ha a férfiú
jól cselekedett-é vagy sem. De én jó étszakát kívánok kédnek.
|