67
Rodostó, 6. novembris 1725.
Édes néném, itt most elég sírás,
rívás és zokogás vagyon. A szegény Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból
mindenféle nedvesség a szemin foly ki, amennyit már a' sírt. Méltón is, mert a
szegény Bercsényi úr a bujdosásának végit szakasztván, ma reggel két órakor
elhagya bennünket. Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez
illendő halállal múlt ki e világból. E' már elvette sok szenvedésinek
jutalmát, és nem szükséges szánni, hanem azokot kell szánni, akiket árvául
hagyott itt idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes
gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és hozzája
való barátságát holtáig megmutatta. Micsodás ez a világ, és miért kapunk
annyira rajta. A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe
nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság. Ez az úr éltiben, való, hogy
szenvedett, de sok világi jókban is volt része. Való, bujdosásban holt meg, de
nem szükségben. Így fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bujdosókot
temettünk el. Ezután még mint lesz, hagyjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy
nem érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkot, mert akármely
gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják
velünk.
Elmúlt gyönyörűség csak
suhajtást okoz,
jelenvaló pedig hasonló árnyékhoz,
a jövendőbélin kapsz bizonytalanhoz,
ah! mért hasonlítod magadot boldoghoz.
Aztot már megmondottam, hogy a
szomorú levélnek nem kell hosszúnak lenni. Ez elég szomorú, mert itt a halálról
kell beszélleni, azért el is kell végezni. Tudja kéd, micsoda nagy dohányos
volt a szegény úr, mindholtig is dohányzott, mert halála előtt két órával
egy pipa dohányt kiszívutt, de megholt. Kédet pedig az Isten éltesse! Amen.
|