68
Rodostó, 12. novembris 1725.
Azt ne csudáljuk, édes néném, ha
a szegény úr megholt. A' való, mindennek meg kell halni, de ennek még inkább
meg kelletett halni, mintsem másoknak, mert holta után a testit felbontották,
de annak legkisebb íze ép nem volt, és a belső részei el voltanak
rothadva. Nem tudom valójában, ha azért nem vitték-é a testet
Constancinápolyban, hogy sok költségben került volna, vagy azért, hogy nem
engedték meg. De azt tudom, hogy egy kis görög kápolnában temették el. A
testámentumát felnyitották: Zsuzsinak ezer aranyat hagyott és holmi portékát; a
cselédinek is hagyott, még nekünk is holmi portékát, nekem a megholt felesége
nádpálcáját hadta. Nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt kell tekinteni,
hogy ki adja, és mint adja. A több ládabéli portékája, köntösök, ezüst- és
aranymíves portéka a fiára szállott, amelyek mind együtt egy asszonynak kedvére
lehetnek. Mindenikünk azt gondolta, hogy készpénze felesen vagyon, de holta
után megcsalatkoztunk benne. Mindazonáltal ennek a gyenerálisnak többje volt,
mintsem a régi római gyenerálisoknak.
A többi között egy Regulus
nevű főpolgármester száznegyvenezer emberrel ment Afrikában a
carthagobéliek ellen. Amidőn ott hadakozott volna, Rómából a felesége
levelet ír néki, és tudtára adja, hogy miben vagyon a jószága dolga. Regulus
arra egy levelet ír a római tanácsnak, és kéri, hogy küldjön helyében más
polgármestert, aki a hadakozást folytatja, mivel őnéki visszá kell menni,
hogy a jószágában rendelést tegyen, mert a gondviselője meghalván, az
emberek, akik a földit szántották, minden ekéit és a földi munkához való
eszközit elvitték, és ha nem mívelheti a földét, a feleségit, gyermekit nem
tarthatja. De nézzük el, miből állott az a nagy jószág: egy majorházból és
hét szántóföldből. Édes néném, mint megnevetnők most az olyan
gyenerálist, aki száznegyvenezer embernek parancsolván, azon panaszolkodnék,
hogy egynehány ekéit ellopták, és ha hét darab földet meg nem szántat, a
cseléde meghal éhel. De inkább csudáljuk azt a boldog időt, amelyben egy
olyan nagy hadiember a maga szegénysége mellett csak a hazája gazdagságát
kereste, és amelyben az olyan nagy emberek, akik előtt a királyok térdet
hajtottak, csak a földi munka után alacson rendben éltenek. Látunk meg más
olyan főpolgármestert, akit az eke mellől vonták el, hogy százezer
embert adjanak kezében, és akinek királyok mentenek udvarlására, de a
hadakozást elvégezvén, ismét a szántáshoz fogott. Mert a régi rómaiaknak egyéb
jövedelmek nem volt, csak a szántásból. Akit főpolgármesternek tették, az
a majorkodást elhadta, hadakozni ment, és akkor a királyok és fejdelmek nagy
tisztelettel állottanak előtte. Esztendő múlva a tisztséginek vége
lévén, Rómában visszá kelletett menni és letenni a tisztségit, és a nagy
kincset, amelyet nyert a hadakozásban, mind egy polturáig a város tárházában
kelletett adni. És azután a nagy gyenerális, akitől annak előtte
egynehány holnappal az országok rettegtenek, és a nagy városok, akinek
egynehányszáz aranykoronákot küldöttenek, és aki nagy pompával menvén bé Róma
városában, előtte gyakorta a meggyőzetett királyok láncolva mentenek,
ugyanaz a gyenerális közönséges köntösben öltözvén, a majorházában visszátért,
ott borsóval, lencsével élt, és kevés számú szántóföldét szántotta, vagy
szántatta. És az ilyen emberek vetették idővel a római birodalom alá
csaknem az egész világot. Boldognak mondjuk-é az olyan időt? Én azt
tartom, hogy boldognak mondhatni azt az időt, amelyben a nagy urak csak
éppen a haza hasznát keresték, és amelyben az emberek oly közönségesen éltenek,
mert azt elmondhatni boldognak mind lelki- mind testiképpen, aki keveset kíván
és kevéssel bééri.
De most veszem észre magamot,
hogy Rodostón kezdettem el a levelemet, és azután a régi rómaiakhoz repültem. De
visszá kell repülni, mert én azt a régi szokást visszá nem hozom, se a mostani
gyenerálisokot az eke mellé nem tehetem. Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt
mondom kédnek, hogy üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná máris tétetni a
feketét, de nem akarja. Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még
leánykorában is szerették egymást. Attól van-é, hogy a grófné titulust nem
akarja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az
arany. De elég a', hogy nincsen kedve hozzá, noha a szeretet megvagyon. Minthogy
keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az Isten valakinek nem rendelt,
aztot nem is fogja bírni. Mi hír vagyon ott kéteknél, mert innét mindenkor
szomorú hírt írok. Jól vagyon-é az egészség?
|