71
Rodostó, 13. martii 1726.

A kéd nádmézes téntával írott levelét tegnap vettem. A minap is vettem volt kettőt egyszersmind, úgy tetszik, hogyha csak nem álmodtam, hogy választ is adtam reájok. De abban bizonyos lehet kéd, hogy ha nem írtam, kéd sem vehette a választ. De oh, mely könnyen megbocsátjuk mi egymás vétkit. Mindazonáltal azzal el ne higyje kéd magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagyis talám büntetésül kíván kéd tőllem olyan dolgot, amely húsz esztendőben egyszer sem jut eszemben. Mert ugyanis, hogy jutott kédnek esziben, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni, mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal, ki ne engedelmeskednék kédnek, ha szinte írni nem tudnék is, megírnám én. Édes néném, csak azt írom meg felőllök, amit hallottam és olvastam. Ugy-é, hogy többet nem kíván kéd?

A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerardus nevű francia 1112. esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és a szarándokok számokra egy nagy ispotályt építtete, amelyet nevezé Keresztelő Szent János ispotályának, és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a szarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind hadi emberek lévén, Gerardus úgy rendelé, hogy annak egy része az ispotályban maradván, a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és regulát szabván nékik, az engedelmességre és a házasságon kívül való életre kötelezzék magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket jeruzsálemi Szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst kelletett viselni, és a köntösökön nyolcszegletű fejér kereszt volt varrva. A saracenusok elvévén a Szentföldet a keresztényektől, ezeknek is ki kelleték menni, és Rodus szigetében megtelepedének. De idővel egy hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokot, a szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé. És a vitézeknek, akik megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből; akik is elhagyván a szigetet, Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak nevezék.

A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolc vagy kilenc francia nemesember egy társaságban lévén, a jeruzsálemi pátriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül való életre, és hogy minden jószágokot, életeket, a Szentföldre menő szarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind hadi szerzetesek lének. Azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi király nékik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak nevezék. Második Honorius pápa ezeknek regulát csináltata Szent Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselni; és harmadik Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá, hogy viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, csak háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, több lovat háromnál nem tarthattak. A vadászat nékik meg volt tiltva, még a madarászat is. A köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben különbözött. A templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokot vittek végben. A jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok jószágokot és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a Szentföld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a mindenféle mértékletlenségben elmerülének, főképpen a részegségben. Azért is mondják példabeszédben a franciák, hogy úgy iszik, mint egy templarista.

Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a francia király előtt hamisan vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson) bévádolák az egész szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a szerzetben bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokot, de más utálatos közösülés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá, de látván, hogy a pápa csak halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az országban lévő templaristákot megfogják. A pápa azért igen megneheztele a királyra, mindazonáltal maga eleiben hívatván vagy hetven templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokot. A pápa azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy vizsgálnák meg jól a dolgot, akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván Franciaországban Bécsben, az egész atyák azt ítélék, hogy az egész szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének. És így az a gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték. Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy igazságoson bántak vélek, némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly kegyetlenül bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a vétkesekkel esszeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi ellenségi. Elég a', hogy jól vagy rosszul, de a hírek csak a könyvekben maradott meg. Még Magyarországban látni olyan romlott templomokot, amelyek övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres barátoknak, mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem voltanak, hanem hadiszerzet volt. De ők lássák, azon nem törődöm, akárminek nevezzék. Elég a', hogy én engedelmeskedtem, és megírtam rövideden az ő históriájokot a parancsolat szerént, ennél többet ne kívánjon kéd tőllem. De azt szeretném tudni, ha volt-é lakások Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert meguntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindulás volt, ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném, jó étszakát, és az ének szerént, ha szeretsz, szeretlek én is.