73
Rodostó, 24. maji 1726.
Tegnaptól fogvást táborban
szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város széllyire. Az
ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk, mivel vagyon vagy
háromszáz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a
fülbenmászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint
vagyon a kéd egészsége, a kéd karja és ujjai, mert egy holnaptól fogvást egy
levelet írni, a' nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárassza kéd magát
érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri
asszonyt követni, aki sohasem olvasott könyvet azért, hogy mikor a levelet kell
fordítani, a' szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon néki. Eztet bé
lehet venni egy kényességnek, de a kéd tiszteletes kényessége, megbocsásson, és
mindenkor ne tartson, mert az atyafiságot félretévén, a bosszúálláshoz fogok,
és akkor mindenikünk fog suhajtani. Édes néném, mi itt csak tengődünk,
lengédünk, mint szegény bujdosók, töltjük az időt, amint lehet. Az
urunknak a' mégis mulatság, hogy a mezőn lakunk, mert az unadalom itt igen
bő, és a szegény urunk itt csak egynehányunkkal maradott. Az özvegy
Zsuzsihoz gyakorta megyek, Lengyelország felé készül, ha itt nem marad, nem
énrajtam múlik el. Egy urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt
szokta volt mondani, hogy aki idős leánnyal hál, az olyan jó cselekedet,
mint a szegényeknek való alamizsnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a
barátság fel nem bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet. Azt mondom, ha
lehet, mert akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De
azt nem tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik. A' nem
újság, ha azt mondom, hogy a házasság az Istenen áll, és ha csak reánk hagyja,
a' nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő lakadalmon jelen nem
volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy ha elmégyen, úgy nem keresztelünk.
Igaz néném, micsoda csúfos
házasságról olvastam a minap; csak leírom, ha szinte tudja is kéd, mert egyéb
dolgom nincsen. Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy
fia lévén, aztot igen szerette. Az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifiú
megszeretvén, sokáig kénszerítette az engedelemre. Végtire a leány megjelenti
az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdicséri, és mondja a
leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel kérésének, hanem
jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifiúnak, aki is azon megörüle.
Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az ágyamban feküdjél, én pediglen
a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő, azt gondolja, hogy te vagy, akkor
jól elverem. Ez így el lévén rendelve, az asszony a szolgáló ágyában feküvén,
addig várja a fiát, hogy el talál alunni. Az ifiú odamegyen, és azt nem
vizsgálja ha alusznak-é vagy sem, hanem él az alkalmatossággal. Az asszony
azonban felébred, de hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségben
ne ejtse, magát megtartóztatja, és békességes tűréssel elvárja a dolognak
végit. A' meglévén, az ifiú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára
megyen, és semmit nem szól a szolgálónak. Másnap az asszony minden tehetségivel
azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni kezdi a
fiát, hogy idegen országra küldje. A' csakhamar meglévén, elindítja, és sokat
szomorkodék a fia után, de még inkább szomorkodék azon, amidőn észrevévé,
hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy azt eltitkolhassa, és a
gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag parasztembernek adá a
kisleánykát, hogy felnevelje. A leány már tizenhárom esztendőt
meghaladván, az anyja mintegy el is feledkezett volt rólla. Az ifiú pediglen
azon időben idegen országokról visszátérvén, azon faluban megszáll, ahol a
leányt nevelték. Akit is meglátván, halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni
kezdi a leányt. A parasztember látván, hogy egy úr kéri, odaadja, annál is
inkább, hogy régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifiú hazaviszi
a feleségit, az anyja haragszik, hogy a híre nélkül egy közönséges leányt vett
el. De kevés nap múlva a békesség meglesz. Az asszony látván, hogy a fia házas,
a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni, de micsoda álmékodásban esék,
amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el. Az asszony másokkal
közölvén ezt a dogot, mindenik példa nélkül való dolognak találá, és a
házasságot meghagyák. Az az ifiú, édes néném, egy személyben hármat vett el: a
leányát, a hugát és a feleségit. E' valójában megtörtént, de ha megtörtént is,
mi szükség volt megírni. Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt, én
hogy írjak, kéd meg, hogy olvassa, mert a dolog nélkül való létel igen nagy
dolog.
A szófiai érsek, aki
hozzánk szaladott volt már egynehány naptól fogvást, egynehány nap múlva innét
elmégyen Raguzában, mert noha eleget munkálodtak azon, hogy visszámehessen, de
végben nem vihették, és ezeknek a szőllőmíveseknek csak hazájokban
kell visszátérni, és el kell hadniok az úr szőllejét. Én is elvégezem
levelemet, de elsőben meg kell tudnom, hogy ha jó egészségben vagyon-é kéd,
engemet szeretnek-é, énnekem írnak-é.
|