76
Rodostó, 17. septembris 1726.
Édes néném, megbocsáss,
hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy nem írhattam, vagyis
csak azért, hogy nem írtam, mert írhattam volna. Mondd meg, édes néném, hogy
miért nem írtam, mert én nem tudom. Alkalmatosságom elég volt, a dolog meg nem
gátolhatott, hanem a sok heverés és dohányzás. De hogy meggyónjam és valljam
igazán, nem más mulattatta el velem, hanem a halogatás. A halogatást pedig a
restség okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a' nem
jó. A holnap eljő, de a végbenvitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall
az ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban. Én is csak azt
mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak
folyt. Mit nyertem benne? Azt, hogy irtóztató pirongató levelet kelletett
vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy megérdemlem, hallgatással
is veszem, mert mikor megüsméri az ember magában a vétket, a büntetést
könnyebben szenvedi. A' való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és
ráncában csak a restség nem engedte, hogy írjak. De ha menteni lehetne a kéd
ítélőszéke előtt magamot, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak. E'
nem elég mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne
mondasson véle nyárban misét, mert sokat izzad, és elrontja a misemondó
ruhákot.
De édes kemény
ítélőbíróném, erre a mostani holnapra jobb vagyis inkább hidegebb
mentségem vagyon, mert az elein és kezdetin a holnapnak azt gondoltam, hogy
hideg étek lesz belőllem; de csak háromszor vagy négyszer jött reám, az is
harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy melegekben is minden ember reszket a
hideg miatt, mert itt mindent a hideg lel. Leginkább az urunkon búsulunk, akin
harmadnapi hideg vagyon. Éntőllem ma búcsúzott el. Ugyan ezekre való nézve
is kelletett tegnaptól fogvást a vászonházakot elhadni és a városban költözni. A
sok cseléd között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A
jó tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De Istennek hálá, nem
veszedelmes hideglelések és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem annyira a
hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reméljük, hogy Isten
meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik, mint mi,
mert készületiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha Isten kiszólítja e
világból. Arra való nézve meg is csinálta a testámentumát, de az Isten éltesse.
Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamot? Egy erdélyi drága
orvossággal. Minden nevetett véle, főképpen a fejdelem, mikor
megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves, ha e' használ, miért
kell az indiai drága orvosságok után járni.
De már most nagyobb
hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet egy
hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg, mert három vagy négy nap után Zsuzsi
Lengyelország felé indul. Meglátom-é valaha vagy sem, Isten tudja. Ugyan szép
állapot, mikor az ember bújában meg nem hal, mert másként négy nap múlva el kellene
engemet temetni. Azt Zsuzsi sem akarná. Hát osztán ki írna neki? Hát ő
kinek ír azután?
Az ilyen kérdésről jut
eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította volt azt a híres
muszka cárt 1711. a Prut mellett, hogy egészen oda lett volna táborostól, a
sveciai király azt meghallván, a vezérhez megyen, és mondja néki: ihon kezedben
vagyon a cár feleségestől és egész táborával, vagy mind levágathatod, vagy
rabul viheted Constancinápolyban. A vezér erre feleli: ha a cárt rabul fogatom,
hát osztán ki visel gondot az országára? A sveciai király erre a feleletire
esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az, édes nénékám, hogy
szívesen bánom tőlle való megválásomot. Ha akarná, itt maradhatna, vagyis
inkább az Isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek a rendelés szerént
kell végbenmenni, és ahhoz kell magunkot alkalmaztatni.
Azt írod, édes nénékám,
hogy micsoda ember az a francia, aki nem régen jött hozzánk, mert igen hazug. A'
colonelus volt a muszka cárnál, de ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem
alkudhatott. Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent
látott; ha huszat szól, a tizenkilenc szava hazugság. Már itt némellyel
elhitette, hogy ő tud aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talám
megakad itt közöttünk, mert az olyan sokbeszédű, síknyelvű sohonnain
itt igen kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát! Bona sera!
|