80
Rodostó, 7. maji 1727.
Nénékám, a mézespogácsánál
édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással. Éppen nem volt szükséges
megköszönni a kérdésekre való feleletimet, mert amit kéd jó szívvel veszen
tőllem, a' nekem köszönet gyanánt esik. De a köszönet csak arra való,
látom, hogy ismét megfeleljek kérdésidre, amelyet jó és ép szívvel
megcselekszem, de úgy, amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyosleves
vagyon, miért ne volna rongyos elme; elég vagyon. Tudom, édes nénékám, hogy a
szokás szerént ezt a holnapot a kanális partján töltjük el. Bár én is ott
lehetnék, mert nem lehet annál szebb lakóhely, nincsen is Európában annak mása.
Aki azt nem látta csak gondoljon el egy széllyes és hosszú tót, vagyon öt
mélyföld a hossza, annak egyik vége a Fekete-tengerben megyen, a másika a
Fejér-tengerben. De annak kétfelől a partján micsoda szép városokot
lehetne építeni. Most is vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában
volnának. Mint szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt
mentenek el, és a sok szép kis hajócskák. Itt pedig csak a fekete ijesztő
örményasszonyokot látom. Minékünk pedig mindegy a mulatságra való nézve, akár
május, akár december: mi csak itthon ülünk, s télben, nyárban egy szokást
tartunk. Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint
nálunk. A' való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene
esztendőt tölteni a noviciatusságban, mert itt mindent órára és minutára
cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én.
Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz, de mihent ebédre dobolnak,
azonnal felugrik, s hozzám jő. A' bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez
a kutya úgy tudja a rendet; csak arra vigyáz, mikor kimegyek a házból, hogy
merre megyek, ha a fejdelemhez vagy a templomban megyek, meg sem mozdul, ha
hínám is, már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen
értelmesebb oktalan állat a kutyánál; az elefántot mondják, de még nem láttam
őnagyságát, de olyan kutyát láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abécét
úgy tudta, mint egy kis deákgyermek.
Jaj! édes nénékám,
elfelejtettem volt, hogy nekem úrdolgára kell még mennem, és a kéd kérdésire
meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded, édes néném, hogy kik voltak a
keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi szokás-é a harangozás a
templomokban, mert ott harangszót nem hallasz, és törököt sem látsz hintóban,
és hogy miért nem esznek szentelt kenyeret a templomban nálunk, mint
Franciában, és ha a' régi szokás-é. Az első kérdésre csak úgy felelek,
amint olvastam. A Szentföldet a tizedik saeculum előtt sokkal a
saracénusok bírták, vagy némelykor a mámertusok, ezek mindenik a Mahumet
vallását követték. A saracénusoknak Damascus városában lakott a fejek, és aztot
Cálifnak nevezték. A mámertusok Egyiptumot bírták, de akárki bírta a
Szentföldet, de oda a keresztények minden esztendőben elmentenek, noha
nagy félelemmel. A máltai szerzet és a templaristák Jeruzsálem városa és a
szarándokok oltalmokra álíttatván fel a tizenegyedik saeculumban. Ez a két
szerzet csak egy ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle
ellenségnek, ha ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés
segítséget, de az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben
támada Franciában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a
városokon, falukon predikállani a Szentföldre való menetelt. Onnét
Németországban ment, és a predikációja oly hathatós lett, hogy azt gondolták,
ezek az országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek,
aminthogy a fejdelmek, a főrendek közül igen sokan vevék fel a keresztet,
mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de posztóból és
keresztet kelletett felvarratni. A köznép közül pedig számtalan keresztezé fel
magát. Azt nem kell csudálni, mert ez új dolog lévén, az ember mindenkor kap az
újságon; azonkívül a sok lelki ígéret felindította őket, még a testi
haszon is felvétethette vélek a keresztet. Mert egy keresztesnek nagy
privilegyiuma volt, mert mihent felvette a keresztet, már azt nem lehetett
törvényben citálni mindaddig, még visszá nem jött, és le nem tette a keresztet.
Az adósságát is addig meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségit,
cselédit még odajárt, senki semminémű okért nem mérte háborgatni. Nem kell
hát csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had. És ezek valának, kik
legelőbbször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek fejek micsoda király
vagy fejdelem volt, nem jut eszemben.
Elég az, hogy az a sok nép
nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a Szentföldre érkezvén, arra sok
idő kívántatott, még az ellenség megütközhetett. Az ételnémű
szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az éhség felit is a
hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt, minden haszonvitel
nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen keresztes hadgyűjtés és a
Szentföldre való menetel egynehány ízben volt, és mindenkor szerencsétlenül. De
még végtire az asszonyok is felkeresztezék magokot, ki jó szándékból, ki pedig
szeretejekkel akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, úgyannyira,
hogy számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről
írnak, nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajultabb had nem lehetett
mindenben, és nem kell csudálni, ha a Isten egyszer sem áldotta meg a keresztes
hadat; és ha másfélszáz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb hasznot nem
vittenek végben, addig hány százezer ember hala meg a Szentföldön. Legfelesebb
keresztes had András királlyal ment a Szentföldre, mivel ő volt a fejek a
francia és a német keresztes hadaknak is. Mindezeknek a görög birodalmon
kelletett általmenni, a görög császárok pedig annyi vendéget nem szeretvén,
azon igyekeztek, hogy fele se lássa meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy
is történt. És arra való nézve sok lisztet küldvén a táborra
kételenségből, görögi hamisságból, a lisztet megelegyítették oltatlan
mésszel, és amég a táboron azt észrevették, addig sokezer megholt. Csak fele
érkezvén az elindult hadnak a Szentföldre; annak felét a betegség és az
ellenség elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá
kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját és még kevesebb házát. De
mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak elfelejtvén az apjok
veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég találkozott, aki
elment. Úgy tetszik, hogy legutolszor Szent Lajos francia királlyal ment sok
had Szentföldre, mert utána meg kezdett hűlni mindenekben a szarándoki
buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és magát rabul fogták Alexandriánál;
két testvéröccsit elvesztette, de a király mind magát, mind a véle rabságban
esetteket csakhamar kiváltotta. A pápák és a királyok végtire látván, hogy
kevés haszna volna a keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész
Európában elfelejték. Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik,
megláthatja kéd, hogy kik és mikor voltak a keresztesek. Rövidebben is
leírhattam volna, csak azt írtam volna, voltak és nincsenek, de így igen
röviden lett volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem
históriát.
Csakhamar megfelelek a több
kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd után a hajó megindul a levéllel. Harangszót
hallani a templomokban régi dolog, mert még az ötödik saeculumnak az elein
kezdették a harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a kéd városában, azt
nem kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban; ő azt nem szereti,
neki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kalicka, eleget lát kéd, amelyben az
asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen szaporodott annyira el a
hintó. Egy francia király, Clovis, mikor elvette a feleségit, Szent Batildot,
négyökrű szekéren vitette haza, és csak húszezer forintot adtak véle. Henricus
quartus, más francia király, e' nem régi dolog, mégis azzal mentette egy úrnak
magát, azért nem mehet hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném,
miért nem esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Franciában? Azért,
hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt szentelnek
a templomban. A kenyérszentelés pedig régi, mert még a negyedik saeculumban
kezdődött. Én pediglen a tizennyolcadikban elvégezvén ebéd előtt ezt
a levelet, mindjárt iszom a kéd egészségiért, amelyre vigyázz, édes néném, és
ne egyél sok cseresznyét. Polatéti!
|