85
Rodostó, 8. novembris 1727.

Polatéti! édes néném. Azt igen szükséges kédnek tudni, hogy a kéd kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevessé a levél igen kurta volt, de mit tehetünk rólla. A' való, hogy én ahhoz nem szokhatom, de az olyant némelykor láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétket és reménleni, hogy olyan szokásban nem mégyen. Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszájöttünk, ahol is sok veres foglyoknak kellete meghalni, a portázó nyulakot pedig mind rabul ejtettük. De minthogy az ellenség már kvártélyban kezd szállani, azért mi is bészállottunk a magunkéban. De ha igazat kell mondani, nem egyéb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket, akinek is már egynehányszor megköszöntem jó akaratját, mert az ő vizes ereje nélkül talám az egész telet sátor alatt töltöttük volna.

Aztot meg kell vallani, édes néném, ha suhajtással is, hogy a mi életünk, úgy minden kereszténynek is az élete csak szarándokság, de a miénk duplán. Mert ha annak, aki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint szarándoknak e földön, és mint örökös hazáján kívül valónak, hát mi, akiknek egy lábni földünk nincsen, se megmaradandó helyünk, csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, amelyet most a hejábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha visszá nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokot hágy maga után, amelyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák. De mégis szerencsések volnánk, hogy ha másoknak például lehetnénk, de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett és vész mindennap a tengeren, afelől elegen mennek a tengerre. Hát minékünk nem volt-é példa előttünk? Volt, de tanoltunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek: megtanulják, de el nem kerülik. De mi lehet ennek az oka? Nem egyéb, hanem a nyughatatlanság és a nagyravágyódás. Felinek sincsen esziben az ország jova, de mindenik tele torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb része csak az újság és a változás után fut, a jövendőt meg nem gondolja, se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsülni, hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsüli a maga állapotját, se azt, amit bír, hanem aztot amit nem bírhat; a bizontalanért a bizonyost semminek tartja, és a nyughatatlan nagyravágyódó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen. És így soha a jelenvaló bizonyos sorsával, amelyben az Isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizonytalanra vágy, és a jelenvalóval nem élni tud, hanem visszáélni. Nem kellene soha egy jó hazafiának zűrzavart csinálni, se kívánni semmiféle szín alatt. Az Isten adja a fejdelmeket, mind a jót, mind a rosszat egyaránt kell az ő kezeiből venni. A jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedül, meddig kell tartani a nyomorúságnak, és mikor kell annak végit szakasztani; hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő. Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérésit, és akkor adjanak esőt vagy tiszta időt, amikor ő kívánja, és az ő kívánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kívánságát neki megengedték, amikor esőt kért a búzájára, eső lett, amidőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt, mint másoknak. Azért panaszolkodni kezdett, de az istenek azt felelték neki, hogy maga a vétkes, mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások, és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét. A vallás arra tanyít minket, hogy az Isten vezérli az országokot: ő emeli fel egyikét, és ő veti rabság alá a másikot, ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejdelmeket; ilyen példával tele a Szentírás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban változást tenni.

Édes néném, gyakorta írok predikációt, nincsen egyéb dolgom, le kell írnom a már haszontalan gondolatimot, mivel mi olyanok vagyunk, mint a vízben esett ember, akinek mindaddig kell vergődni, és minden ághoz kapni, még ki nem szabadul, vagy el nem vész, mert arról gondolkodni, hogy esett oda, a' bolondság volna. A' való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott, mert nem az Isten segítségihez kaptunk. De azt is elmondhatni talám, hogy az Isten egynehány ember kedviért az ő közönségesen való rendelésit meg nem változtatja, csak ússzunk hát, édes néném, amég lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a fűző mellé tenni. De én, aki egész életemben bujdostam, és végtire 16 esztendős koromban a házamot elhadtam, a' bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta. Így mondhatni természet szerént, de keresztényi módon szólván, Isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, amellyel ostoroz. Többet már nem tudok írni, itt semmi újság nincsen, hanem csak a nagy unadalmas óság, főképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kédet, vigyázzon kéd az egészségére, én pedig maradok, aki ma reggel voltam.

P.S. A legelső asszonyt Franciaországban 1449-ben akasztották fel, de ha ugyancsak az akasztáson kell végeznem írásomot, egy kis históriát írok le. Párizsban egy embert akasztani vitték. Mikor fel akarták akasztani, csak ott közel talált elmenni egy herceg, aki is a királyhoz ment volna, és az a herceg igen-igen tréfás úr volt. Az akasztani való ember kérdi, micsoda úr megyen ott? Megmondják neki a nevét. Arra mondja, hogy hadd híjják, mert nagy dolgot mondana neki. A herceget odahíják, és nagy titkon mondja az úrnak: látod-é mindezeket, akik itt állnak, úgy megijesztettek ezek engem, hogy a nadrágban kelletett bocsátanom féltemben. A herceg nevethetett volna, de eltitkolván, mondá a tiszteknek: ez az ember nekem nagy titkot mondott, hanem mindjárt megjelentem a királynak, addig legyen kegyelmetek várakozásban. A király már tudta, hogy vagyon néki mindenkor valami nevetésre való históriája, kérdi tőlle, mihent meglátja, no mi újságod vagyon? A herceg elébeszéli egészen a királynak a dolgot. A király azt igen nevetvén, gráciát ád néki, és a herceg azt megizeni a tiszteknek.