87
Rodostó, 19. februarii 1728.

Édes néném, egy keveset nevettünk a kéd panaszolkodó levelén, mert kédnek a panasza is kedves. Azt írod, édes néném, hogy a constancinápolyi szél hamarébb megfejéríti a hajat, mint az erdélyi. A' bizonyos, hogy ott természet szerént csak az idő fejéríti meg, de itt mind az idő, mind a sok suhajtásnak szele. Egy nagy király azt szokta volt mondani, hogy a szakállát a nyomorúságnak szele fejérítette volt meg. A' bizonyos, hogy öt vagy hat esztendő a hajat úgy meg nem fejérítti, mint csak egy holnapi bú vagy gond. Valamint történt egy ifiúval, akit hogy halálra ítélték, a haláltól való félelem és rettegés egy étszaka olyan változást tett az ifiúban, hogy másnap, mikor a halálra akarták vinni, minden elcsudálkozott rajta, hogy egy öreg ember lett belőlle, úgy megfejéredett volt az egész haja. Ugyanazért grátiát is adtanak néki. A bujdosásnak hosszú voltáról panaszolkodni haszontalan, és nem jó, mert azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé és hosszabbá tésszük. A nyughatatlansággal való szenvedés sokkal súlyosabb, és a panaszolkodással való szenvedést az Isten meghosszabítja, mert olyankor mintegy rugodozunk akaratja ellen. Ha elhitetnők magunkkal, hogy a bujdosást az Isten jovunkra adta, könnyen szenvednők, a' pedig nincsen másképpen, mert az Isten mindenben csak a mi jovunkot tekinti. De az ő bölcs ítélete másképpen tekinti a mi jovunkot, mint mi magunk, mert mi csak azt tartjuk jónak, amivel kívánságunkot bétölthetjük. A vallásunk szerént azt kell tartanunk, hogy bujdosásunk mind hasznos, mind szükséges. De azon kívül is, ha az Isten valakit hazavinne közülünk, jobban megtudná becsülni hazáját és örökit. Nám a tékozló fiú, amég a háza rakva volt kaláccsal, bélessel, addig esziben sem jutott a fekete kenyér, de mihent a makkra szorult, akkor elfelejtvén a kalácsot, csak a fekete kenyeret suhajtá. Ne panaszolkodjunk hát a bujdosásról, vegyünk mindent jó szívvel az Isten keziből, és úgy a bujdosásunk igen könnyebb leszen. Vagyok és leszek, ami voltam.