94
Rodostó, 15. aprilis 1731.
Eddig is úgy kellett volna,
és Drinápolyt régen el kellett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az
oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kédet. Ezért a szóért
megfizetnek nekem, de semmi. Elég a', hogy a kéd levelit vettem, és leborulva
köszönöm. Eddig való mulatásának helyes okát látván, absolutiót adok kédnek. De
édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint a
minap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De
lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kédnek, és többet nem. Ez is
arról jut eszemben, hogy azt írja kéd, micsoda bosszúállók az oloszok.
Olaszországban volt egy
úrnak valamely vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr
megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a
vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy
egyik a cselédi közül a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint
egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő
meg, aki is ott egy bokorban fekütt, de nem láthatta. A szolga mihent azt
észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudván okát elszökésinek, csak úgy
hagyja. Hanem egynehány napok múlva, a vadaskertben hogy ment volna sétálni,
reá akad a döglött szarvasra. Azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról
mindjárt észreveszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír
mindenféle levelet, hogyha nem láttak-é valahol ilyen-ilyen legényt. Sok
idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképpen az ő szolgájaféle rabbá
esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt ígér
a papoknak, kik odajárnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy
mindent megfizet érette. A papok kiváltják, és örömmel az urának küldik. A
szegény rab legény is nem tartott már semmitől; egynehány esztendő
már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legént, firtatni kezdi, hogy
miért lőtte volna meg a szarvasát. A legény menteni kezdi magát, de az
olosz azon meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E' valóságos
olosz természet.
Azt igen nevettem, édes
néném, mert hiszem nevetni is kell, nemcsak olyan szomorú dolgokról írni, hogy
azok a kalmárnék, úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné
volna. A' bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani,
mint azok a görög asszonyok, mert a görög természet szerént kevély, az
asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak
tartsa magát. Mikor az utcán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy
mindenik egy grófné, olyan cifra, és olyan kényesen lépik, mikor pedig
hazamegyen, jó ha három polturás ebédhez ülhet. Erről jut eszemben,
Karolus quintus Bruxelában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett. A
vendégségre pedig két nagyúri asszony nem akara elmenni, azért, hogy egyikét a
másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a'
valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben
a dologban. Evégre az udvarát esszegyűjté, és nagy ceremoniával a székiben
üle. Azután a két asszonynak prokátori eleiben menének, és ott kezdének
erősen perelni egymással, ki-ki a maga asszonyának elsősége mellett. A
császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt
kívánhatják az elsőséget, de nem akarván egyikét is magára haragíttani,
ilyen ítéletet monda reájok, hogy a kettő közül, amelyik legszerelmesebb,
az az elsőséget is kívánhatja. És a gyűlésnek vége lőn, minden
helyesnek találá ítéletit. Az asszonyok is azután nem hadakozának az
elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt. A kéd
ítélőszékinél nem tudom, ha ilyen ítéletet tesznek-é. De nem volna-é jó,
valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne üsmérni a szerelmes
asszonyokot. De minthogy a szerelemről vagyon a szó, amely jó magában, és
aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek ura, akinek jó
minden munkája, hanem mi élünk rosszul véle; azt a kérdést teszem, hogy egy
kisasszony egy erdőben elaluván, egy valaki el akará ragadni, de amint
oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szereteje ott
közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az
első szereteje mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a másodika
keserűségében elájula; a harmadika mindjárt segíteni kezdé és kötözi
sebeit. Azt kérdik, a három közül melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amég
erről is ítéletet teszen kéd, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget,
édes néném.
|