96
Rodostó, 24. decembris 1731.

A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kédnek, mert már kéd idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképpen Franciaországban, csak újesztendőben köszöntik egymást, nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás, azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását, a' legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt, ha volna, de mi itt oly csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bujdosóknak? Édes nénékám, a kéd bölcs és okos levelire hogy lehetne megfelelnem? Nekem oly okos levelet nem kell írni, az én eszem nem hasogatja az áert, mint a kédé, hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy tisztelettel félretévén, csak egyre felelek meg.

Azt írod, néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irigység csak velünk bujdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E' mind igaz, és úgy vagyon. De az is való, hogy a török császár nem rendelt nékik tahint, mégiscsak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közülünk, de az a veszett irigység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit nem vénül, talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó Isten el nem veszti közüllünk őket. Úgy tetszik, hogy a bujdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvératyafiaknak, de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irigység és az egyenetlenség. E' mindenkor így volt, szomorúan látom, hogy így is lesz mindörökkön örökké (de nem mondok reá ament). Azt el lehet mondani, hogy a mi aitatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokot elűzze közülünk, de még eddig végben nem vihette. De amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben. Ha rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket, mert ugyanis mit keresnek közöttünk, egy állapotban vagyunk, egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak, az északi szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják, hanem csak az a különbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon, a másika többet ehetik, ihatik, a harmadikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irigységre, vigyük a János pap ítélőszéke eleiben, hadd ítélje meg. De amég odaérkezünk, én azt gondoltam, hogy e' mind csak attól vagyon, hogy a bujdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megunják a bujdosást. Foglalatosságok kevés lévén, az időt elunják, és ha együtt laknak, magokot is elunják, és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is elunják, és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb említett beste kurafiak.

A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való kételkedés. Aztot pediglen egy pogány, de szép fejdelemasszony adja, tudniillik a nevezetes Cleopátra asszonyom őnagysága. Aztot tudja kéd, mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harc után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni, mert a szerencsétlennek a szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott attól, hogy Cleopátra egy kis itallal a másvilágra ne küldje, hogy azután szerencsésebbet végyen magának. Aztot Cleopátra észrevévé, és olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek, virágból kötött koszorú volt fejeken. Elítélheti kéd, hogy micsoda szép koszorút csinált Cleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem ítélheti kéd, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében, a királynénak jó kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz, akit is látván, hogy nemcsak a bortól, de még a szeretettől is kezdene részegülni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a virágot és a pohárában veté, és meg akará innya Cleopátra egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá, mondván: Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet végbenvinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel meghintettem. Ítéld el abból, hogy ha az a gyanóság, amelyet mutatsz hozzám, megmenthetne a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem. De látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédiben, azonnal egy halálra való rabot hozata fel a tömlöcből, és megitatván véle a pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit a gyanakodásból és a hihetetlenségből, az orvosság igen durva volna.

De hadd hozzak még egy példát elő az irigységről is. Egy francia királynak, aki még új vala királyságában, hízelkedésből az udvariak mindenkor csak azt hozák elő, hogy az előbbeni királynak idejében mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tiszteitől; azért meglehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték, hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák nagy örömmel. A király kezében vévén a laistromot, sokaknak a neveket megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a laistromot. Az udvariak azt látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömökben azt sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel, megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az országban elrejték magokot. A király megtudván okát az udvartól való elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára, ezeket a megtartásra méltó szókot mondá: Miért szaladtanak el udvaromtól, nem tudták-é azt, hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a vétkek eltöröltettek. Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irigység. Azért nem is beszélek már többet felőlle.

Hanem azt mondom, hogy itt meleg idők járnak, ebben a holnapban csak kétszer, ha tüzet csináltattam. Azt kérdik kédtől, melyik szeret jobban, az-é aki egy jóakarójától el nem búcsúzik, vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed s töltsd el édes néném az újesztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é egymásnak, mert amint szeretjük egymást, a miénk már egészen megperzselődött. De miért vettük mi azt szokásban a pogányoktól? Szerencsés újesztendőt, szerencsés utat kivánok, az Isten áldását vagy segítségit elő sem hozzuk, csak a sok szerencsét. Minthogy Isten előtt nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene aztot üsméni. No már elvégezem levelemet és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben megtartott. Maradok.