97
Rodostó, 14. martii 1732.

Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a', hogy mi sohasem veszekedünk, mikor veszekedünk is, a' mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen nem vártam volna a kéd hírét, azért már méltó haragudni. Ki hitte volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette, és minden félt tőlle. A' való, a németek elhiszem, hogy akarják, mert gyűlölte őket. Mivelünk pedig, az Isten áldja meg, olyan kevés idő alatt is elég jót tett. Ha mind így, két-három esztendő alatt egy török sem lesz, aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevált, ha török is, mert az Isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittőlszakadt itt is előmenjen. Ha még az a pasa Babiloniában vagyon, akit vezérnek mondják, hogy tesznek, mikor jő a' még el, de a' mégis becsületesebb, hogy doktor fia és nem borbély vagy favágónak, amint a' már megtörtént. Itt a porból veszik ki a vezéreket, és azután a porban vetik. Erről egy kis históriát hozok elő.

Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jóformák, az adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy basának adák, aki is kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra mind megtanyíttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifiú, akit már Ibrahimnak fogunk híni, mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgyannyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a császár fiának adná, Szulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála után. Szulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivelhogy egy idősű volt véle, minden mulatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté, hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észrevévén, kívánt élni a jó alkalmatossággal, de nem rosszra fordíttá, hanem arra, hogy jóakarókot csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Szolimán, akiben valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit adá, mihent császárrá lőn, mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy kevés idő múlva a jancsárok főagájává.

Ibrahim látván sebességgel való előmenetelét, tarta szerencséjinek állhatatlanságától. Gyakran jut vala eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségek és azoknak keserves halálok. Elméjében szomorú gondolatokot okozának, annyira, hogy szomorú gondolatok szállák meg elméjit, és egyszersmind elhagyá azt a jó kedvit, amely sokszor tetszett Szulimánnak. Aztot észrevévén, és szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá igazán, mondván, hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem meggondolván hozzája való nagy kegyelmességit, ő attól tart, hogy az a kegyesség irigyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene árulkodván, abban a keserves állapotban ejtik, amelyben már estenek sok nagy urak. És hogy végtire ő is olyan utálatos halállal vész el, valamint azok. Ez a félelem szüntelen elméjiben lévén néki, azon kéri, hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amellyel közönségesen való rendben tölthesse csendességben és békességben életét, mivel az alábbvaló rendben is megmutathatja hozzája való kegyességit, szintén úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Szulimán hallván ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó természetit, nem is akarván elmulatni semmit is, ami megvigasztalhatná. Erős esküvéssel fogadá néki, hogy soha életihez nem nyúlna, mindaddig, valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra.

Ibrahim ilyen nagy ígéretre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal kezdé szolgálni. Szolimán pedig, hogy még nagyobb jelit adhassa neki benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Szolimán mind Magyarországban, mind Perzsiában nagy szerencsés hadakozásokat vitt végben. Ibrahimnak mindazokban nagy része vala. Olyan hatalmassá és gazdaggá lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegtek tőlle.

A szultánnék, úgymint az anyja és Roxelán, a felesége Szolimánnak, mindezeket látván, igen kezdék irigyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében forog. Erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim azt megsejdítté, és tartván attól, hogy a henyéllés okot s alkalmatosságot adhat Szolimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetiből és a feleséginek ölelgetésitől, arra való nézve újabb hadakozásra indíttá Szolimánt a perzsák ellen, akinek is az ilyen ösztön igen tetszék, mivel soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királlyal. De Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus városából egy híres astronómust hívata, akinek neve volt Muley, akiről azt tartották, hogy a jövendő dolgokot jól tudta. A fejdelmekben is megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak, akikben legkevesebb találtatik. Szolimán kíváná látni az astrológust, Ibrahim hozzája vivé, de elsőben beszélle a fejivel. Az astrológus azt jövendölé, hogy ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog még tétetni. Szolimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a kötés, melyet tett a perzsiai királlyal, hanem csak megindula ellene hatszázezer emberrel. Ott egynéhány esztendőket tölte, de szerencsétlen lévén hadakozása, visszátére Constancinápolyban a hadának negyedrészével, és igen nagy haraggal mind astronómus, mind a vezérje ellen. A szultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér árulásának tulajdonítták a hadakozásnak szerencsétlenségit, és feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Szolimánnal elhitetni, hogy a vezér a perzsiai királlyal egyetértvén, sokszámú pénzt venne fel tőlle, és a portára hívatván a babiloniai pasát, titkon Szolimánhoz vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyanabban az időben a szultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Károlus quintussal és Ferdinándussal levél által sok correspondenciája lett volna, abban módot is találának, hogy azok közül a levelek közül kaphatának, és azokot a szultánnak adák. Aki is látván mindezekből főministerinek vétkit és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát.

De megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjteté predikátorjait és papjait, a mufti is jelen lévén, elejekben tévé a dolgokot és fogadását. Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének; hanem egyik a papok közül mondá Szolimánnak, minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg őtet, amidőn aluszol, mivel az álom mintegy halál, azért így eleget tész ígéretednek. A többi is ezt jónak találák. Szolimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután a leveleit keziben adó, hogy olvasná el. A' meglévén, a szemire hányá árulását és háláadatlanságát, és megfogatván, parancsolá, hogy mihent ő elaluszik, a vezért fojtsák meg, amelyet végben is vivék. Jó étszakát hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent elaluszom, minden bolháimot megöljék. Mert máris elég vagyon.