99
Rodostó, 15. septembris 1733.
Mi itt csak fülelünk, és várjuk,
mely felől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a
szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban
néném, gáncsot találsz. Szép dolog a háláadatlanság! Nem hejában, aki
görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se
háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedül magokot szeretik, de azt is
görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről a minap két
asszonynak a beszélgetéseket olvastam. Nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De
leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.
Szilvia - Juliánna
Juliánna. Honnét vagyon a' kedves
Szilviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedül, holott
rendszerént sokadmagaddal szeretsz sétálni.
Szilvia. Mindennek ideje vagyon;
vagyon olyan idő, melyben sokadmagammal szeretek lenni, vagyon olyan,
melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is
voltam ma reggel, azért is küldöttem éretted.
Juliánna. Ez a magános sétáláshoz
való hajlandóság nem valamely szokáson kívül való dologtól jö-é, és a te
szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?
Szilvia. Nem azért hívattalak
ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indulat
cselekedteti velem. Elhitethetnéd-é magaddal, szép Juliánna, hogy egy kis
féltő irigység van bennem.
Juliánna. Noha az ilyen
féltő irigység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki
abban vagyon, de mégis nem lehet, hogy ne örüljek annak, hogy aztot te üsmered.
Mert amidőn azt mondod, hogy a féltő irigység van benned, mintha azt
mondanád, hogy szeretsz valakit. Én mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal
és értelemmel valakihez köteledzed magadot.
Szilvia. Kedves Juliánnám, a te
kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irigység van bennem,
de a' héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.
Juliánna. Hogyhogy, a féltő
irigységet érzed, és senkit nem szeretsz?
Szilvia. Bizonyára nem. Aztot
irigylem, hogy Télámon Diánnának oly igen kedvit keresi, és azt nem
szenvedhetem, hogy csak hozzája járjon, és hozzám nem, ámbár a' nekem
szomorúságot okozzon is, de én Télámont nem szeretem, és soha nem is fogom
szeretni.
Juliánna. Hogyne csudálnám
beszédedet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől
jő, és ha a' nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon,
mert őtet szeretjük.
Szilvia. Igen megcsalod magadot,
szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő
arra, hogy bennünk féltést és irigységet gerjesszen szerelem nélkül is.
Juliánna. Hogyha csak a magadhoz
való szeretetet érzed, tehát az irigységed csak Diánnát tekinti és nem
Télámont, mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell
vigyáznod.
Szilvia. Én irigy legyek Diánna
ellen? Olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon,
azt tudom, és azt megvallom, de az a magamhoz való szeretet, amely
megbosszontott azért, hogy Télámon őtet nálamnál inkább becsüli, ugyanaz
is elhiteti velem, hogy nem vagyok alábbvaló nála se szépségben, se észben. Nem
is tekintem őtet úgy, mint velem egy személyt szeretőt, és az a
bosszonkodás, amelyben vagyok, azért hogy Télámon csak őtet látogatja, és
nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a magamhoz való szeretettől,
amelyért azt állíttom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb
becsülni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.
Juliánna. Megvallom, hogy soha a
magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem, azt tartottam, hogy az
olyan belső indulat, mely igen becsülteti mivélünk magunkot, és igen
keveset tartat mások felől. Ilyen formában úgy tekintettem őtet, mint
olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk. De azt
sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indulat lett volna, amely
nékünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért,
amelyhez semmi közt nem tartunk.
Szilvia. Ah! szép Juliánna, mely
kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt
megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak
indulatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell
vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amellyel kívánjuk szerettetni
magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekeszünk. A magunkhoz való
szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, utálunk,
azáltal adunk, vagy nem adunk, bosszút állunk, vagy megbocsátunk. Egyszóval,
olyan indulat, amely minden cselekedetinkben csak mi magunkot tekinteti.
Juliánna. Hogyhogy? Hát az én
kegyes barátságom, amellyel hozzád kapcsolom magamot, nem magadért vagyon
tehát, hanem csak magamért.
Szilvia. Nincsen különben. Ha
valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim
néked nem tetszenének, vagy ha szokásim ellenkeznének a tiéiddel, se engem nem
szeretnél, se hozzám nem jönnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad. Ha nekem
alkalmatlan, haszontalan vagy unadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é
azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a' miérettünk vagyon? Nem,
Juliánna, nem, hanem csak magáért és azért a gyönyörűségért, amelyet talál
a minket való szeretetben. Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet,
mint mibennünk, mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk
hozzájok, és csak őket szeressük, azonban ők szépről szépre
ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.
Juliánna. De ezáltal eltörlöd a
szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a szimpátiát, azt a
titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket. A
legszebb cselekedeteket megkisebbíted, és ha minden csak a magához való
szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen. A kötelesség csak
bolondság, és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket
és fényességeket meghomályosítja.
Szilvia. Én ezeket nem
cselekszem, sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép
hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két
személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz
hajlandóságot éreznek, felindíttatván a magokhoz való szeretettől,
egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz
való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dicséretes és
dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek, mit tekintettek mást,
ha nem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet
gerjesztette-é fel őket? Egyszóval, csak találunk mivel megelégítteni a
magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben,
háláadóságban. E' mindenikben feltaláltatik.
Juliánna. Arra reá állok magam
is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való
szeretetnek azokban része lehetett. De a' lehet-é, hogy amidőn én valamely
nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem
tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet köteledzem, hanem
hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek.
Szilvia. Kedves Juliánnám, ha
szinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt, de el vagyon-é
a' rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érzesz-é magadban olyan
belső örömet, amellyel vagy a te nemesi cselekedetedhez. Ez olyan indulat,
mely közönséges az emberi nemzetnél, tégedet sem vesznek onnét ki. És az az
indulat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az
adományt, némelyekkel pedig kihírdetteti?
Juliánna. Akivel én valamiben jót
tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám, mivel én azt csak
magamért cselekedtem?
Szilvia. Amely gyönyörűséget
érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségit a vételben? A
te jóakaratodnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az
őtet nem ingerli-é a háláadásra? Nem mondja-é azt magában, hogy
legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért,
amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a
háláadatlanság ellen, ugyanő is tészen háláadókká.
Juliánna. Minthogy már pártfogója
lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad
meghallgatni kérdésimet és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifiú, mind szép
és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szeretet. De
hogy bizonyítod azt meg nekem, hogy a' megegyezzék az öregséggel és azzal, ami
rút?
Szilvia. Sohasem erősebb,
mint az ilyen állapotokban, mert a magához való szeretet minket arra viszen,
hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy
amelyet okoz öregülésünkkor, helyrehozzuk, vagy eszünk által, vagy magunk szép
viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjúság és
szépség nélkült is nem dicsekednek-é a tudománnyal, az okossággal,
adakozósággal és bővkezűséggel, és amit dicsőségesnek neveznek,
nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nemcsak arra
kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot, hanem hogy mások előtt
tökélletesek lehessünk. De még többet mondok, mert azt nem hihetem, hogy egy
rossz emberben magához való szeretet legyen, mivel ez a magunkhoz való jóakarat
csak attól jöhet, hogyha érezünk magunkban valamely jót. Akiben pedig semmi jó
nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?
Juliánna. Csak erre vártalak.
Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz, holott mindennap látunk olyan férfiakot
és asszonyokot, akikben azok jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, fel nem
találtatnak? Akik jó ítélettel vannak magok felől, nem az-é a magához való
szeretet?
Szilvia. Igenis nem, mert a'
mintegy szemfényvesztés az emberek között és esztelenség az asszonyok között. Becsüld
meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a
fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot
hozsz elő, akinél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg
jó vagy rossz természetünket; és ugyan a magához való szeretettel terjesszük
mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves
Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, melyekből lehet dicséretet,
becsületet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből
származnak.
Juliánna. Ez így lévén, szép
Szilvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó
erkölcsöknek.
Szilvia. Legalább ő az
oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.
Juliánna. Kedves Szilviám, már
egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem, de hová lesz a
magadhoz való szereteted, ha Télámon Diánnához kapcsolja magát.
Szilvia. Amely magamhoz való
szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a' meg is vigasztal engem,
és azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot.
Édes néném, ezekre mit mondasz, vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem
lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban, asszonyokban, de azt is
elmondhatni felőlök, hogy ők bízvást elmondhatják: úgy szeretlek,
mint magamat. Mert ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni, mert mind
jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak
tartaná, ha azt mondaná: úgy szeretlek, mint magamot. De ha szinte azt mondaná
is, el nem kellene hinni, mert Szent Pál azt mondja, hogy a görögök hazugok. Édes
néném, én kédet úgy szeretvén, mint magamot, és magamot úgy, mint az aluvást,
azért jó étszakát is kívánok.
|