3
Drinápoly, 29. octobris 1717.
Ideje már, édes néném, egy levelét venni kédnek, amelyet itt adták meg.
Megérdemli már kéd is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a császári
városban. Gallipoliból 22. indultunk vala meg. Az úton semmi olyan dolog nem
történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel jöttünk, amint jöhettünk, ki
jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri nevű városban az urunk szállásának
az udvarán olyan nagy szőllőtőt láttunk vala, mint egy nagy
szilvafa. Abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a szőllőszem is volt
rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a' csudálatos, hogy egyfelől az
ágain ért szőllők voltanak, másfelől még csak tiszta egres volt;
másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni. A három része az
esztendőnek, hogy mint munkálkodik a szőllőtőn, itt
egyszersmind meg lehetett volna látni. 28-dik pedig másfél mélyföldnire
érkezvén Drinápolytól, a kajmakán tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig
való tisztekkel jöve urunk eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével.
De ami legjobb volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele
bennünket az ura nevével. De ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele
volna. A' való, hogy mindenikünk éhezett. De az is való, édes néném, hogy étlen
költem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolcvan tál étekből. Ezt kéd el
nem hinné, ha a szokást nem tudná. Eb szokás, kutya szokás! Jaj! édes néném,
elig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték előllünk, a másodikát,
a harmadikát, egyszóval hetven vagy nyolcvan tál így repült el előllünk;
némelyikben még nem is mártottunk, már vitték. Úgy tetszik, hogy csak az
orrunkot akarták megvendégelni, és így koplalva költünk fel a gazdag
ebédtől. Úgy voltunk, valamint Tantalus a vízzel való kádban, de mégis nem
ihatik belőlle. Felfogadtam akkor haragos koplalásomban, hogy soha éhen
török vendégségben nem megyek. De az italról szó sem volt. A' való, hogy
amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott. Ennek a száraz ebédnek vége
lévén, azután igen könnyen lóra ülénk. Az urunk a császár paripáján nagy
pompával mene a városon végig a szállására. Estve pedig jó vacsorát küldött
nekünk a kajmakán, amely jobb volt az ebédnél, mert nem törökök szolgáltak az
asztalnál, hanem a mi cselédink, és akkor vették ki a tálot, amikor mondottuk.
Ez a kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak. Hogyne volna, mikor a
leányával hál. Minthogy a vezér táboron vagyon, most ő viszi végben
hivatalját. Ibrahimnak híják, az urunknak igen jóakarója. Ez is jovallotta
egyik a császárnak, hogy utána küldjön Franciaországban. Még nem láttam
őkalmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kédet. Hát kéd engemet?
|