110
Rodostó, 12. martii 1735.

Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak, és az idő sokkal vidámabb az elmémnél, mert már egynehány napoktól fogvást nem látom az urunkot olyan állapotban, mint azelőtt. Mert ha igen titkolja is, de észre lehet venni, hogy vagyon valamely belső baja. Az ő természet szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha erőszakkal volna. Azt is hozzáteszem, hogy már egy kevés időtől fogvást igen kezd apadni az ő kövér teste, és ábrázatja igen vékonyodik. Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságban vetettek engemet, mert ha ezek a belső szomorúságtól vagy valamely belső nyavalyától, vagy egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy. A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt nem vesztik el véle; az urunk véle tölti az időt és a munkásival, mivel kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vigasztalom magamot, hogy az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilenc esztendőt könnyen elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vigasztalás csak fövenyre van építve, és boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel, mert akármely erősnek is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami vigasztalást keresnünk szomorúságunkban, noha nem kellene, ha jó keresztény volnék, mert mindent az Isten akaratjára kell hadni. De amikor erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a láthatatlant. Hogy teljességgel predikáción ne végezzem levelemet, azt írom, hogy Abdulla, akit most tettek jancsár agának, és aki sok esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném, mert most nem nevetek.