112
Rodostó, 8. aprilis 1735.
Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten
árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot,
három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi
atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak
azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt
érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy
megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel
könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne
azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a
mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából
itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet
mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a
legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de
mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind
téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is
keserűségemet.
Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak
25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen
keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben
is az esztergájában dolgozott első aprilisig. Aznap pedig a hideg
erősen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt.
Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való
házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat,
térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talám több ágat nem fog
venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is
megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő
semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem
engedte, hogy őérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában
felöltözött, ebédelt, és lefekütt, noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta
a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett,
és csak mindenkor alutt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt
felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csötörtökön igen közel lévén
utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a
lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a
hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka
mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az
utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket
és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy
eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások
folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét,
elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de
mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak.
Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató
sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.
|