115
Rodostó, 18. julii 1735.

A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Constancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belézárattam, hajóra tétettem, és egynehánymagammal 4-dik megindultam. 6-dik Constancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját, akinek is csak a koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójában bézárták, és együtt eltemették. Mely csudálatos az Isten rendelése! Amég abban a nagy városban mulaték, a vezért letévék. Én is onnét megindulék, és tegnap ide visszáérkezém a szomorúságnak helyére, ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová forduljak, mindenütt azon a' helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt s beszéllett velünk. Most pedig azokot a helyeket csak pusztán látom, és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól, és könnyhullatással vigasztaljuk árvaságban való maradásunkot! Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam, mert még attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon, mivel Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap, és mikor meggondolom, hogy ha megtalál halni, micsoda bajra jutok mindaddig, amég az ifiú fejdelem el nem érkezik, az énvelem szomorú órákot töltet. Elvégezem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kédet is keserítem. A szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.