116
Rodostó, 15. septembris 1735.
Amicsoda állapotban
vagyunk, ha lehetne vigasztalást venni a leveleidben, néném, eleget
találhatnék. Az is e' valóságos vigasztalás, melyet az igaz szív ád, mert itt
egynehányan vigasztalnak olyanok engem, akik belsőképpen örülnek
szomorúságomon, és annak még megszaporodását is akarnák. De az Isten, akiben
kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti, erőt és értelmet ád annak a
keresztnek hordozására, melyet reám adott. Noha szabadságot adtak kinek-kinek
arra, hogy innét elmehet, ahová tetszik, de kevesen akartak még eddig azzal a
szabadsággal élni, és meg akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja
mikor lészen a'! Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utána. Addig pedig
itt senkinek fizetése nem jár, hanem kinek-kinek asztala megleszen, mint
azelőtt, a' kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára. De senki nem
várhat többet. Harminc vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz tallérból,
de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény urunknak hatvan
tallérja volt napjára, jól fizethetett. Jól is fizetett, mert kinek 6száz,
kinek 4száz és sokaknak 2száz tallérjok volt. Most pedig a kevésből
keveset sem adnak, először azért, mert a rendelt pénz esztendő által
az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az alacson cselédnek,
kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha egynek adnának, a többi is
kérne és zúgolodnék. De hogy senkinek semmit nem adnak, a zúgolodásra sem adnak
okot. Jó egészséget kívánok, édes néném.
|