118
Rodostó, 15. novembris 1735.
Egynehány levelidet
vévén, néném, a sok vigasztalásid között annak leginkább örülök, hogy
egészségben vagy. Az ifiú fejdelemtől is vettem egy vigasztaló levelet,
amelyben szép ajánlásokot teszen. E' mind jó, csak füstben ne menjenek. Ha
üsmerném, tudnék ítélet tenni felőlle, és tudnám mit várhatok tőlle. De
ki tudja, micsoda természetű? Az atyja ugyan nagy reménséggel volt
felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek
felőlle, meglássuk, mikor eljő. Az Isten segítségivel azt feltettem,
hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint az apja hadta, és ha lehet, az
igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak. Nem
azért, hogy kedvit találjam, hanem azért, hogy Isten áldása legyen rajtam. Hogyha
máris sok balítéleteket tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még
ezután mit fognak irántam mondani magának a fejdelemnek. De én azt csak
nevetem, mert nem igazat mondanak, és az Isten pártfogója azoknak, kik az
egyenes úton járnak, ha őtet káromlották, hát engemet miért nem. Talám kéd
még maga is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan
megcsalják eziránt magokot; ami legdrágább a portékái között, az asztalhoz való
ezüstmívek, a' sem sok, mostani állapotjához elegendő volt, de másutt egy
kalmárnak több ezüstmíve vagyon. Ládabéli portékája igen kevés, köves portékája
éppen nem volt. Két gyémántos gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem
hadta. Két lóra való szerszám, de házieszköz elég, mert ő azt örökké
csináltatta. Ládabéli vagy köves portékát ő sohasem vette, mert azon éppen
nem kapott, hanem csak éppen, ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebbe
való órája maradott, egyikét a szegény Sibriknek hadta, a másikát nekem.
Ezekből
észreveheted néném, hogy nem sok drága jószága maradott, mert ő szegény
egy asztalt vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a
köves portékáért. Olyan pedig sok volt, mert az olyanért a pénzt nem kímélte,
és az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő
vette, mert neki semmi házieszköze olyan formában nem volt csinálva, mint
másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak, a székek, asztalok úgy
elbomlottak egymástól, hogy kis ládákban lehetett elrakni. Elítélheti már kéd,
hogy az asztalos és a lakatos többet nyertek rajta, mintsem az ötvesek. Egyszóval,
néném, a francia példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja, hogy boldog
fiú az, akinek az apja elkárhozott, értvén az olyan apát, aki sok hamis
keresettel való jószágot hagy a fiára, mert ő szegény az igazán való
keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a
kalamáris ládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból állott. Azt
kérdhetné kéd, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven, hol hatvan tallérja
járt egy napra. Két szóval csak azt felelem kédnek, hogy sok embert tartott,
azoknak sok fizetést adott, és meg annyit költött az építésre. A harmadik és
leghasznosabb költsége az isteni szolgálatért és a kápolnájáért volt, de ő
annak hasznát is vette szegény. Nem is lehetett volna neki azt mondani, amit
mondottak egy francia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelekor
meg akarván ajándékozni, mondá az urak előtt: Ezt a követet meg akarnám
ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban tölt, de
amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közül, aki tréfás volt, mondá a
királynak: Add oda a kápolnádot, mert arra sokat költöttél, de semmi hasznát
annak nem veszed. A' bizonyos, hogy tudta szegény hasznát venni a kápolnájának.
De sok más olyan költségeket tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is
haszontalan volna, ha többet ilyeneket írnék, azért elvégezvén, maradok kedves
néném, bajban, szomorúságban úszkáló szolgád.
|